Mekkora az esélye annak, hogy amikor késő este Budapest belvárosának egyik kórházában az ügyeleti alvós ruhámra egy egyszerű cipzáros pulóvert húzva még elsétálok a szülőszobáig, hogy megnézzem, mi vár ránk éjjel, két olyan lányba botlok, akik tudják, hol van Markina-Xemein?
Ha Ti nem tudjátok, kedves Olvasóim, hát elmondom: Markina-Xemein egy alig ötezer fős kis falucska Baszkföld zöld dombjai között, az Artibai folyó mentén, a végtelen kék óceántól alig pár kilométerre befelé a szárazföld felé. Ebben a mesés kis faluban szálltam meg tavaly az utam harmadik éjszakáján, és maradtam egy ráadás napot, amikor a lábam tiltakozott a továbbhaladás ellen.
A világunk tényleg kicsi, és néha tényleg azt érzem, hogy apró részecskék vagyunk valami nagyobb gépezetben.
*
Késő estére járt, amikor műtős sapkámmal és a műtőben gyakran olvasott könyvemmel a kezemben, de már alvásra készülve beléptem a szülőszoba ajtaján, óvatos pillantást vetve a táblára, amiből a ránk váró éjjeli munkamennyiségre lehet néha következtetni. Csalódottan vettem tudomásul, hogy nem volt üres. Kérdően néztem a szülésznőkre, hogy mit jelent a tábla - neki sem állnék nélkülük értelmezni, vagy következtetéseket levonni az esetleges műtéteket illetően.
Ahogy a válaszok jöttek, borúlátóan kommentáltgattam őket. Kétesélyesnek tűnt az éjszaka.
Két lány - ránézésre kicsit még esetlen tanoncok - szemmel láthatóan nem értette a megjegyzéseimet: bambán néztek rám, mint akik lemaradtak egy showműsor utolsó poénjáról, és most próbálják elkapni a beszélgetés folyamát.
- Gondolom, gyakornokok vagytok, sziasztok - vetettem oda a bátorításnak szánt mondatot.
- Csak kicsit beszélünk magyarul - jött a válasz, kicsit tört magyarral, de nyelvtanilag helyesen.
Most rajtam volt a sor, hogy bambán nézzek vissza.
- Spanyolok - vetette közbe egy kolléganő.
- Óóóó! - mondtam, mint az ember, akinek épp leesik a tantusz, és válaszul gyermeki örömmel emeltem fel kezemben lévő spanyolkönyvem.
Ezt már értették. Lelkes mosoly ült ki arcukra.
- Beszélsz spanyolul? - kérdezték.
- Egy kicsit - feleltem a rozsdás, merev, kiforratlan spanyolommal, amivel ugyan elég jól értek mindent, de amit egy folyékony társalgáshoz még sokat kéne csiszolnom.
Így hát beszélgetni kezdtünk. Bilbaoiak. Nahát, pont ott voltam tavaly nyáron. Tényleg? Tényleg. Camino? Camino, igen. Hány nap? Kábé harminc. Mi volt a kedvenc részed? Baszkföld. Baszkok vagyunk mi is! És hogy bírták a lábaid? Hát, a negyedik napon kényszerpihenőm volt Markinaban.
- Markinában? Markina-Xemein? Nahát, abban a faluban született a nagymamám, és ott töltöttem a fél gyerekkoromat! - mondta egyikük.
Mosolyogtam. Mosolyogtak. A mosoly pedig minden nyelven ugyanazt jelenti.
A világ néha tényleg kicsi, az ösvényeink pedig nagyon össze tudnak gubancolódni.
Hasonló Morzsák:
