Létezik ez a rejtélyes Út, ami valójában nem is egy út, hanem három, és annak a háromnak számtalan változata és kombinációja… de mindegyik Santiago de Compostelaba vezet. Mindegyik kijelöli számodra az irányt, amit követni kell, és hol kevesebb, hol több sétával és küzdéssel, de megérkezel Santiagoba.
És állítólag, amíg odaérsz, kicsit megváltozol.
Azt mondtátok nekem többen is, Ti, akik már megjártátok az utat, hogy elvárások nélkül menjek oda, és akkor az Út sokat ad. Igyekeztem, tényleg, de azért be kell vallanom, válaszokat keresve indultam el az Útra.
Válaszokat az életemről, a kétségeimről, a munkámról, a környezetemről, a jövőmről… konkrét válaszokat. Mivel elvárások nélkül akartam menni, a legtöbb, amit tehettem, hogy bármennyire is konkrét válaszokat vártam, nem fogalmaztam meg a kérdéseimet, csak reméltem, hogy minél közelebb kerülök a célomhoz, annál tisztábban látom majd, merre kell mennem.
Persze nem értettem, és azt hiszem, aki nem ment még végig ezeken a hegyeken és völgyeken, sárga nyilakat és kagylókat követve, talán nem is értheti, pontosan hogy is segíthet hozzá a mindennapi kényelmetlenség ahhoz, hogy meglásd a lényeget, és megtanulj átnézni azon, ami nem fontos.
Nem tudom. Visszagondolva, a 28 + 1 napom kevés pillanata volt igazán kényelmes. Sem a sok kilónyi hátizsák, sem a rengeteg fel- és lesétálás, sem a hajnali hidegben indulás, az eső, a kényelmetlen tömegszállások, a higiéniás igényeim alábbadása, a ruháim kézzel mosása, az ágyipoloskáktól és csótányoktól való félelem, a piszkos zuhanyzók, sem az olykor barátságtalan aszfaltutak taposása nem volt kényelmes. Az ijesztő vízhólyagok ápolása, a talpi lágyrészek begyulladása, az utolsó napok térdfájdalmai szintén nem részei egy pihentető nyaralásnak.
És mégis. Mégis végig mennék, és remélem, végig is megyek rajta újra. Mégis minden nap újra meg újra eszembe jut egy-egy mozzanat, és azt érzem, feltölt. Mégis bennem van az, hogy nemcsak, hogy megcsináltam, de imádtam minden napját – ha nem is minden percét. Emberekkel ismerkedtem meg, olyanokkal, akikkel együtt léptünk ki abból a bizonyos komfortzónánkból, és épp ezért sokkal nyitottabbak voltunk egymás felé. Nem játszottunk szerepeket, nem alakítottunk ki hierarchiát, nem az alapján ítéltünk meg valakit, hogy mi a végzettsége, mennyi a pénze, milyen az autója, vagy épp, van-e lakása. Mind ugyanazt az utat jártuk, ugyanazzal a nagy hátizsákkal – bár mindegyikünk zsákja mással volt megtöltve, de mindannyiunk hátát ugyanannyira húzta. Mind ugyanazokat a jeleket kerestük, ugyanúgy éhesek voltunk néha, ugyanúgy jól esett leülni, és ugyanazokat a vízhólyagokat és sebesüléseket ápoltuk le nap mint nap.
Hiszitek, vagy sem, de bármennyire is meg tudjuk játszani magunkat a mindennapokban, a való életben sincs ez másképp.
Mindenki ugyanazt az utat járja, ami egy ponton véget fog érni.
Mindenki cipeli magával a hátizsákját, mindenkinek nyomja a vállát. Van, aki nem beszél róla, van aki nem vesz tudomást róla, van aki panaszkodik róla – de mindenkinek ott van a vállán.
Mindenkinek megvannak a maga kis fájdalmai, amiket ápolgat.
Néha mindenki elveszti az Utat, és jeleket keres, hogy újra meglegyen az irány.
Mindenki örül néha, ha lepihenhet.
Mindenki örül néha, ha az útján osztozik valakivel - megint máskor azonban be kell fogadnod a magányt, mert rengeteget tud adni. Néha pedig egyszerűen jobb egyedül.
És ami talán a legfontosabb: mindenki ugyanannyit ér. Az álarcok, amiket a mindennapi életben felveszünk, a lényegen nem változtatnak.
A Camino valójában az élet kicsi modellje. Vonatkozik mindez az emberi kapcsolatokra is: átmenetileg útitársaid vannak, kik hosszabb, kik rövidebb ideig. Van, aki megvár, van, aki továbbhalad, van, aki eltávolodik, de újra látni fogod, és van, akit sosem látsz többet. Meg kell tanulni ismerkedni, barátkozni és búcsúzni. Meg kell tanulni elengedni. Van, akikre talán életed végéig emlékezni fogsz, van, akiknek már a neve is halványul. Van, akinek te adsz, van, aki neked ad, és van, akivel mindez kölcsönös.
A Camino a maga módján egy csoda. Egy kaland, egy állandó változás, egy örök kiszámíthatatlanság.
Megtanulsz nem tervezni. Az ember néha tervekkel szeretne uralmat szerezni a jövője felett – de ez néha lehetetlen. Néha tényleg csak az irányt látod, és a következő kanyarig tudod az utad. Néha tudod, hogy egy-két napon belül hová szeretnél érkezni, és tudod a végcélt, de a közel- és a távoljövő közötti intervallumra nincsenek terveid. A Camino, akárcsak az élet, egy sokismeretlenes egyenlet.
És miközben az Utadat járod, és ezeket felismered, megérted és befogadod – megváltozol.
Mindenki a saját Caminoját járja. Nincs tökéletes módszer. Van, aki még annyi komfortot sem keres, mint én tettem. Van, akinek eretnekség lenne felülni a buszra, és átugrani egy-egy szakaszt - míg én a 840 km-ből összesen kb 100 km-t végülis buszon tettem meg. De olyannal is találkoztam, aki egy térdműtét miatt nem tudott sétálni, minden nap busszal ment a következő célállomásra, majd korán érkezvén leült valami csendes helyre, és gondolkozott. Talán ez is Camino – nincs jogom azt mondani, hogy nem. Mindenkié más.
Köszönöm, hogy követtetek, és velem voltatok. Köszönöm a megannyi bátorító szót, üzenetet, beszélgetést és drukkolást.
És köszönöm azoknak, akik ott voltak velem. Akik barátaimmá lettek, és akiket egy kicsit magamban őrzök. Köszönöm, hogy tükröt tartottak, és köszönöm, hogy rajtuk keresztül kicsit másképp láthatom a világot. Talán ők adták meg a válaszokat, amiket kerestem - ha talán másképp is, mint ahogy hittem.
Kívánom, hogy ragyogjátok túl a mindennapjaitokat, és lássátok, mi az igazán fontos az életetekben.
Buen Camino!
Hasonló Morzsák:
