Színek, amik nincsenek

(7 perces olvasási idő)

Jártam valaha egy rajzszakkörre. 

Úgy tizenegynéhány éves lehettem, abban a korszakomban, amikor még megvolt a festészet és a rajz terén a tálentomom. Nem volt ez túl meglepő, a család anyai ágán többen is tehetségesek voltak: nagyapám egy egyszerű grafitceruzával tudott élettelen, valós tárgyakról élettel teli, sík lenyomatot képezni, édesanyám pedig az ecsetet tudta úgy vezetni, hogy a vonalakban is szenvedély jelenjen meg.

A családi legendárium szerint már a bölcsödében szóltak édesanyámnak, hogy ez a gyerek márpedig szépen fog rajzolni, és ezt talán egy kivételével mindenki, aki a rajzaimat és a gyermeki fantáziával megfestett világomat látta, így is gondolta. 

Egyetlen kivétel volt kerek e világon, egyetlen ember, akinek nem tetszettek sem a rajzok, sem a megfestett világom: én.

Valahogy azt éreztem, hogy nekem ez nem megy: amíg nagyapám ujjai között csak úgy szalad a grafit, édesanyám pedig egy egyszerű telefonbeszélgetésnél, unalmában képes golyóstollal olyat skiccelni, amit én megfeszülve sem tudnék megalkotni, addig én ülök az üres papír felett, körülöttem a legkülönbözőbb, ajándékba kapott rajzkellékek, és nem jön át a fejemből a papírra a kép. Megakad a kezemnél. Úgy éreztem, ez a családi tálentom, ami messziről jön, az én generációmban csak önmaga árnyékaként jelent meg. Úgy éreztem, semmi, ami általam került papírra, nem tükrözte feleannyira sem a lelkemben lévő világot, mint bármi, amit anyám és nagyapám valaha is amolyan lezser hanyagsággal leskiccelt.

Néztem a képeimet, valahányszor egy-egy elkészült, és sosem voltam elégedett. Egy egyszerű iskolai rajzórára jók voltak. “Ötös!” – kiáltotta könnybe lábadt szemmel általános iskolai rajztanárom Krisztust a Golgotán ábrázoló képemre, majd később bekereteztetve ideiglenesen kikerült a katolikus iskola falára. “Nahát!” – mondták szülők, akik arra jártak, és a kép alatt meglátták, hogy egy HN monogramú, ötödik osztályos gyermek festette a nevezett búskomor képet.

A HN monogramú ötödik osztályos gyermek viszont nem volt azzal a képpel sem elégedett. Valójában szinte semelyikkel sem. Lehet, hogy ebben benne volt az örök tökéletesség iránti vágya, amit még vagy húsz évig kényszeresen szorított magához, lehet, hogy ebben benne volt némi irigység, hogy felmenőiben bezzeg megvan az, amit ő nem talál magában, de volt ebben némi szomorúság is: látta ő a lelkében, hogy mit akar megfesteni, csak egyszerűen nem jött ki. Nem úgy jött ki.

Így hát nem szerettem se festeni, se rajzolni. Hallgattam én aztán a bibliai példabeszédet az elásott tálentomokról, Édesanyám néha jelentőségteljesen rám is nézett, hogy látod, ezért kell neked rajzolnod, de inkább bosszankodtam rajta, mintsem ragadtam volna ecsetet.

Ennek ellenére, úgy tizenegynéhány évesen, elvetődtem arra a rajzszakkörre.

A szomszédos gimnáziumban tartotta egy apró, szürkécske, de kedves középkorú tanárnő. Én voltam a legfiatalabb, talán még némi protekció is kellett hozzá, hogy egy nem az említett gimnázium padjait koptató, mégcsak nem is gimnazista korú kislány beülhessen kedd délutánonként a földszinti, neonfényes terembe, hogy aztán összepacázhassa magát festékkel. 

A rajzszakkör úgy hiányzott nekem, mint púp a hátamra: produkálni magam, keresni azt, ami meggyőződésem, hogy egyszerűen nincs bennem, miközben nyilvánvalóan mindenki, aki ott van, azért van ott, mert született őstehetség. 

Elképzeltem, ahogy ott ülök majd Dalík, Picassok, Munkácsy-k és Szinyei-Mersék között, az élettelen képeimmel, miközben elégedetlenül csóválja majd a tanár a fejét, “hát ezért nem veszünk fel ide külsősöket, főleg nem ilyen kicsiket”. 

Aztán valahogy nem így lett – ahogy annyi minden nem úgy lesz az életben, ahogy a belső szorongásaink azt borúsan elképzeltetik velünk. Talán már a harmadik foglakozás volt, amikor feladatul kaptuk, hogy egy öt perces komolyzenei darab meghallgatása után fessük le, mi van a lelkünkben. A komolyzenéhez aztán végképp semmi közöm nem volt, de hallgatni tudtam, és ahogy hallgattam, már láttam a pajkosan fodrozódó patakot, ahogy vidáman folyik a ki-tudja-milyen-messzi célja felé, felszínén meg-meg csillan a napfény. Láttam a patakot a zöld réten, amint kanyart vet egy öreg fűzfa lábánál, és tovafut a messzeségbe, és azt éreztem, ott ülök a réten, érzem a napot, érzem a nyirkos, tömött füvet, és szívom magamba az éltető tavaszi levegőt.

Ecsetet ragadtam hát, és két óra múlva ott volt a papíron a fa, a patak és a rét. A fa zöld volt, a törzse barnás, a patak kék és fehér, a rét pedig zöldbe vegyült tarka pettyes, szimbolizálva a virágokat – de akárcsak a legtöbb képemben, ebben sem volt élet.

Elszomorodtam, és ahogy szomorúságomban néztem az élettelen alkotásomat, egyszercsak mellém ért a körbe-körbejáró tanár, és velem együtt nézte a képet.

– Mi hiányzik belőle? – kérdezte tőlem, én pedig rá se nézve, morcosan azt feleltem: az élet.

– Igen, de mi hiányzik az élethez? 

Felnéztem. Már nem a képet nézte, hanem engem, kérdőre vont, vékony szemöldökökkel és jóságot sugárzó, barna szemekkel. Valahogy az áradt belőle, hogy a dolgok nem ennyire… ennyire feketék vagy fehérek, egy kép nem jó vagy rossz, illetve, hogy egy rossz kép csak egy alap, amiből még valami jó is születhet. Bátorító volt.

Ennek ellenére lassan csóváltam meg a fejem: nem tudtam. Nem tudtam, mi hiányzik az élethez, de az a valami minden képemből hiányzott. Kedvem lett volna azt mondani, hogy a tehetség, de nem mondtam. 

– Csukd akkor hát be a szemed! – mondta, és én becsuktam a szemeim – Nézd a rétedet, nézd a fát, halld a zenéd! Milyen színű a fád?

– Zöld – mondtam -, világos és sötétzöld, ahogy az árnyékok váltják egymást. Néha barna.

– Tényleg? – kérdezte kicsit kételkedve – Csak zöld? Nincs benne… nincs benne valami más? Nincs benne kék, ahogy átsejlik az ég a levelek között? Nincs benne lila? Nincs benne vörös?

Kinyitottam a szemem. Ugyanazzal a kérdő, kedves arccal nézett engem, és én értettem, hogy ne értettem volna, hogy ami a képemből hiányzott, azok a színek, a lila, a vörös, a sárga, és még ki tudja, mi. 

Visszafordultam a képemhez, belemártottam a már seszínűvé vált vízbe a kissé felrojtosodott ecsetet, és megcirógattam hát a lilát. 

– Bátran, bátran! – bíztatott a hátam mögül, én pedig engedelmesen húztam a sejtelmes lila vonalakat, próbálva hitetlenül hinni, a fa lombjába. Aztán került bele egy kis vörös is – alig észrevehetően ugyan, de ott volt már. Aztán jött a sárga, jött a kék, és egyszercsak a lomb már nem zöld volt, a törzs nem barna, hanem egyszerűen élő. 

Életre kelt a fa. 

– Az élethez – mondta végül – színek kellenek. Nem azok a színek, amiket látsz, hanem azok, amiket nem látsz, de tudod, hogy ott vannak. Azok adják az életet. 

Ahogy ezt mondta, már fordult is tovább, a többi tanuló felé, én pedig ott ültem a tökéletesen élő fám előtt, nézve a valószínűtlen színeket, amik annak ellenére voltak ott, hogy nem láttam őket elsőre.


Aztán egyszer csak nem jártam többet a szakkörre, másképp alakult az életem. Egyszer csak elengedtem a festést – talán végleg, talán csak átmenetileg, amíg nem akar a bennem lévő színes világ papírra kerülni. Az is lehet, persze, hogy a bennem lévő színes világ másképp akar papírra kerülni most: nem színekkel, hanem szavakkal. Amikor ugyanis abbahagytam a festést, megjöttek a szavak, megszülettek az első írások, és másképp ugyan, de utat engedtem a világnak, ami bennem van, ha épp kikívánkozhatnékja volt. 

A rajzszakkör és a fűzfa viszont örökre megmaradt bennem. Többről szólt az nekem, mint egy félresikerült kép feltámasztásáról:  megértettem, és értem azóta is, hogy a látott világon túl kezdődik az élet, és, hogy a meg nem látott színek teszik egésszé azt, amit nézünk.

Valami pedig azt súgja, ott belül, egész mélyen, hogy az a tanár azon a több, mint két évtizeddel ezelőtti rajzszakkörön nemcsak a festészetről tanított nekem valamit, hanem az életről is.


 

Dr. Máté-Horváth Nóra

Kövess Facebookon!

Legutóbbi bejegyzések

Kategóriák

if_resolutions-05_897243

Olvass Morzsákat

A Morzsák alatt általam írt történeteket, novellákat és apróságokat találsz, olvass tovább!

Olvasd a többi írásom!
if_lightbulb_62310

Olvass a coachingról

A coaching egyre inkább felkerül a mentális segítő szakmák térképére.

Ha úgy érzed, Neked szól, jelentkezz hozzám bátran coachingra!

Többet a coachingról!
profil

Olvass rólam

Amennyire az interneten lehet, oldalamon bemutatkozom leendő ügyfeleimnek és olvasóimnak szakmám, életutam és motivációm ismertetésén keresztül.

Olvasd el, ki vagyok!

© 2017-2019 Ragyogdtul.hu 

Készítették Dr. Máté-Horváth Nóra és örök barátja, Firsh. Minden jog fenntartva. Az oldal és annak teljes tartalma, beleértve az írásos és képi elemeket, Dr. Máté-Horváth Nóra tulajdonát és szellemi termékét képezik, ezek bármilyen formában történő felhasználása, másolása a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvényben foglaltaknak megfelelően szerzői jogvédelem alatt állnak, felhasználásuk  csak a szerző írásos engedélyével lehetséges.

*

Adatkezelési tájékoztató