A döntés lemondással jár: minden igenhez tartozik egy nem is, minden döntés korlátoz, megsemmisíti a többi alternatívát.
Irvin D. Yalom: Szerelemhóhér
Van egy dobozom. Ritkán veszem csak elő, de akkor óvatosan leporolom, és akkurátusan, kissé elmerengve megsimítom a fedelét - egyszerű, mélybarna, csillogó fényű fedele van -, majd egy mély levegő mellett kinyitom, hogy a mélyére nézzek.
Nem akármilyen doboz ez: fontos titkokat őriz, titkokat, melyek valódi mélysége természetükből adódóan valójában előttem is örökké rejtve marad, ám melyeket hol boldogan, hol tűnődve, hol meghatottan nézegetek.
Ez a doboz a “mi-lett-volna-ha”-k doboza.
Ez a doboz csak a szívemben létezik, de attól még nagyon is valós. Megannyi gyöngyszemet rejt, emléket életem egy-egy, talán a maga pillanatában még jelentéktelennek tűnő döntéséről, és mindarról, amiről lemondtam döntéseim pillanatában.
Döntéseinket ugyanis úgy fűzzük fel életünk hosszú fonalára, mint üveggyöngyöket egy vékony, ám az acélnál is erősebb cérnaszálra. Megannyi gyöngyszem áll szorosan sorba éveink alatt, s mégis, egyik-másikra visszagondolva néha elmerengünk, hogy vajon mi lett volna, ha.
Mi lett volna, ha akkor és ott másképp döntök? Ha nem azt a gyöngyszemet választom?
Mi lett volna, ha igent mondok arra, amire nemet mondtam, és nemet arra, amire igent?
Mi lett volna, ha megbocsátok, amikor úgy haragudtam?
Mi lett volna, ha tudok bocsánatot kérni, amikor ott tényleg hibáztam?
Mi lett volna, ha szeretek, amikor féltem szeretni?
Mi lett volna, ha engedem, hogy szeressenek, amikor féltem nyílni?
Mi lett volna, ha hiszek, amikor hitetlen voltam?
Mi lett volna, ha bízom, amikor bizalmatlan voltam?
Mi lett volna, ha akkor hallgatok az intuíciómra, amikor elnyomtam azt, s hallgatok a szavaidra, amikor makacs voltam?
Ki lettem volna, ha más gyöngyöket fűzök fel a fonalamra? S ki lettél volna te? S kik lettetek volna ti, kik lettünk volna mi?
Minden apró döntéssel lemondtam számos másik lehetséges útról. Lemondtam utakról, amikről sosem tudhatom biztosra, jobbak lettek volna-e vagy rosszabbak, mint amit végül találtam, csak annyit tudok: más lett volna a döntés, s kicsit én is más lettem volna általa.
S a lefurcsább természete ezeknek a “mi-lett-volna-ha” gyöngyszemeknek, hogy a legszebbek és legédesebbek olykor egyben a legizgalmasabbak és a legkínzóbbak is, s hiába nyúlunk utánuk, elgurulnak kíváncsi ujjaink elől, mert nincsenek felfűzve életünk fonalára. Már nincs helyük életünk fonalán, mert lehetőségük pillanatában nem mellettük döntöttünk. A múltunk különös, kacéran tündöklő emlékei ezek.
Így hát olykor előveszem a dobozkám, és egy pillanatra megcsodálom a megannyi, szépen csillogó “mi-lett-volna-ha” gyöngyszemet. Nézem, ahogy játszik rajtuk a jelen fénye, elképzelem, milyen lenne életem gyöngysora, ha ezeket a gyöngyöket fűzöm fel, és nem amazokat…
...majd sóhajtok. Nem maradhatok örökké a “mi-lett-volna-ha”-im hívogató, de hamis múltjában, és e gondolattal puhán lecsukom a dobozkám mélybarna fedelét, és hirtelen elmúlik a káprázat, és ott állok a jelenben, szívemben a “mi-lett-volna-ha”-im lezárt dobozával, és nézem a jövőt, és keresem az új, még ismeretlen üveggyöngyeimet, a “mi-lenne-ha”-kat, melyek arra várnak, hogy felfűzzem őket életem fonalára.
Hasonló Morzsák:
