Láttalak a múltkor a Karinthyn.
Mit ne mondjak, jól meghíztál… de így is már messziről ismerős voltál azokról a furcsa, kissé kifelé kacsázó, csoszogó lépteidről, amiket igazából sosem bírtam. Olyan idétlenül tudtad riszálni magad… én pedig igyekeztem sosem a járásodat nézni. Próbáltam valami szépet találni rajtad, így néztem helyette mást, néztem a kezedet, amit olykor ökölbe szorítottál, ha felhúzott valaki a villamoson - emlékszel? Mielőtt összeszólalkoztatok volna valami ostobaságon, amit más szóvá sem tett volna… de neked mindig igazad kellett, hogy legyen végül, én meg szégyenkeztem melletted. Néztem helyette az inged, amit sosem vasaltál ki, mert szerinted a vasalás az női dolog, de azért fennhangon kritizáltál mindenkit, hogy emez hogy van felöltözve, amaz meg igazán megfésülködhetett volna. Néztem helyette a körmöd, amit sosem ápoltál, és úgy nézett ki, mintha egy túlméretezett vakondként most ástad volna fel a kertet; miközben engem megszóltál, hogy a nadrágomba töröltem a vizes kezem.
Próbáltam nézni rajtad a szépet, csak már egy idő után nem volt mit.
Szóval láttalak, sok évvel később, múltkor a Karinthyn. Előttem mentél, és csak amikor a kocsidhoz értél, akadt össze a tekintetünk, de a szemeidben nem csillant meg a felismerés meglepetése, az én arcom pedig rezzenéstelen maradt, ahogy az eltelt sok év maszkja mögé bújva lopva a tiedet kémlelte. Sokat változtunk külsőre is. Biztosra vettem, hogy nem ismersz meg, nem baj. Nem lett volna kedvem beszélgetni. Nem lett volna miről… mert belsőre még többet változtunk, mint külsőre.
Különös élmény volt, hogy láttalak a Karinthyn - majdnem ott, ahol annyi évvel ezelőtt utoljára találkoztunk. Mennyi minden történt azóta! Mennyivel jobb lett minden… mármint nekem. Ami téged illet, azt nem tudhatom. Nem festettél túl jól, amikor most láttalak, de lehet, csak a sápadt őszi színekben voltál olyan… halvány. Pedig eleinte milyen színesnek láttalak annak idején!
Akárhogy is, azon gondolkoztam, ahogy beszálltál az autódba, vajon szerettelek-e, és te szerettél-e. Hogy egyáltalán tudtuk-e, mi az a szeretet. Tudtuk-e, hogyan kell jól szeretni. Tudtuk-e, hogyan kell beleállni, elköteleződni, kitartani, beleszelídülni, megbocsátani, elfogadni, figyelni, törődni.
Azt hiszem, mindezekre nem a válasz. Sosem gondolok vissza sóvárogva azokra az időkre, sosem hiányzik az akkori önmagam, és sosem hiányzol te… te sosem leszel a “mi-lett-volna-ha”-m.
Mégis, egy fontos állomás voltál. Tanultam tőled, tanultam belőled. Te voltál az első nagy döntésem: döntésem, hogy belemegyek, és évek múltán végre, végre valahára, döntésem, hogy kiszállok. Fontos tapasztalatok ezek egy emberéletben.
Igazából örültem, hogy láttalak a múltkor a Karinthyn.