Vadászok

(9 perces olvasási idő)

Este kilenc is elmúlt már, és sűrű, puha csend borult a környékre. Bár már valamivel később sötétedik, mint a tél fagyos-hűvös estéin, nyolc után már a legtöbb redőny leszaladt, és koppant a párkányon, és majd’ minden függöny összekapaszkodott párjával, elzárva a külvilágot a meleg fényben úszó otthonok estéitől. 

Megnyugtató béke telepedett a házakra. Elült az utca munkanapi zaja, és valahogy még távolibbnak tűnt a néhány kilométerrel arrébb húzódó, örökké forgalmas autópálya morajlása. Álmosító nyugalom telepedett a világra. 

A kanapén ült, és talán épp egy hírt olvasott, hogy némiképp felborzolt kedélyeit nyugtassa – mind hiába, mert bármit is olvasott, a gondolatai vissza-visszatértek a korábbi levélre. Ha tudta volna, akár erőszakkal is odatapasztotta volna őket a hírek soha nem szűnő áradatára, remélve, hogy kimegy a fejéből a levél és minden, ami benne volt. Mennyi haragot, undort, indulatot tud egy egyszerű levél eltárolni! Mennyi rossz érzést, mi több, akár félelmet tud néhány sor kelteni!

A hírek sem segítettek. Nem is tudott teljesen figyelni rájuk, és amit mégis elolvasott, az meg nyomasztotta, mint amikor valami lidérces álom egyre rosszabbra fordul. 

A külvilág békéje ellenére feszült volt, és feszülten lapozgatta a híreket, egyikről a másikra ugrova, mintha turkálóban válogatna a halomra szórt ruhadarabok között, keresve, de nem lelve azt az egyet, amire szüksége van.

A sokadik, értelmetlen, vigaszt nem hozó cikknél tartott, amikor történt. Először fel sem fogta, hogy történt valami, egyszerűen csak olvasott tovább. Annyira átlagos, annyira hétköznapi volt az, ami történt, hogy még egy zaklatott lelket sem kócol össze elsőre, hagyja belemerülni egyéb cselekedeteibe, csendben megbújva a háttérben. 

Lassan azonban – nagyon lassan! – beszivárgott a tudatába valami a külvilágból. Elsőre talán meg sem tudta volna mondani, miért emelte fel tekintetét a betűk végeláthatatlan tengeréről. Gondolkoznia kellett, mi is volt az, ami az estének ezen éjszakába hajló óráján magára vonta a figyelmét. A nappali nyugodt volt. A kanapé kényelme, a lámpa sárga fénye, a félhomályban megbúvó szekrénysor és a polcokon őrködő könyvek mind részei voltak az esti csendéletnek. A hintaszékben felgömbölyödött szürke macskára nézett. Egyedül a macska árulkodott arról, hogy valami szokatlan történt: feje nem a lábai és a hosszú, kunkori farka közé volt temetve, hanem érdeklődve, bár kissé álmos pislogással nézett körbe a látszólag háborítatlan szobában. 

– Mi volt ez? – kérdezte a macskától.

Amaz nem felelt – sosem felel -, csak laposan pislogott még kettőt, majd letette ismét a fejét, mintha túl nehéz lenne akár egy másodpercnél tovább is tartani azt. 

– Mihaszna! – mondta az álomra szenderülő macskának, majd visszatért a hírek olvasásához.

Alig haladt egy oldalt azonban, mikor megismétlődött a jelenség. 

Ez alkalommal már biztos volt benne: valamiféle zajt hallott. Amennyire meg tudta ítélni, ezt hallotta korábban is,  bár nem volt egyszerű visszaemlékezni arra, ami mégcsak nem is tudatosult benne előzőleg. Most viszont egyértelműen valami zaj volt az, ami az éjszaka csendjét megtörte. Nem volt sem hangos, sem éles, sem hivalkodó. Annyira hétköznapi volt, hogy nem csodálkozott azon, hogy elsőre fel sem fogta, hogy mit hall. 

Olyan zaj volt, ami egy hétköznap nappalán teljesen szokványos, és ezáltal a tudata megtanult már nem tudomást venni róla. Egy tompa koppanás. Vagy talán inkább dobbanás? Fene se tudja. Mintha valami súlyos tárgy koppant volna egy öblös fémkonténer alján, vagy a teher döccent volna egy utánfutó fém platóján. Csakhogy se konténer, se utánfutó nincs a környékén, pláne nem este kilenckor. 

A garázs felől jött… vagy az udvarról? Nem, az nem lehet. Nincs az udvaronsemmi fémtartály.

– Betörők! – gondolta, és ettől a nyugtalanító gondolattól vezérelve gyorsan lecsukta laptopjának eddig kékesen világító képernyőjét. Kővé dermedve fülelt a kanapén. Átnézett a macskára: az is fülelt, majd ismét lesüllyesztette az álomtól nehéz fejét a puha hintaszékbe. 

– Lenne inkább egy kutyám – gondolta. Lassan, óvatosan – talán, hogy bármi is csapta a zajt, meg ne hallja – felállt a kanapéról. Az ablakhoz ment. Kint áthatolhatatlan sötétség honolt, csak sejtette, bár nem látta a sövény körvonalát, mint valami a sötétnél is egy árnyalattal sötétebb foltot a kert határánál. 

Életnek nyoma sem volt odakint. 

Biztos, ami biztos, behúzta a sötétítő függönyöket, leeresztette a redőnyöket, és némi feszült hallgatózás után visszaült a kanapéra. Elzárni a külvilágtól a kivilágított szobára belátást nyújtó ablakokat olyan, mint amikor gyermekkorában az éjszaka sötétségében megbúvó képzeletbeli rosszak ellen magára húzta a takarót – gondolta -, de mégis adott egyfajta megnyugvást. Úgy érezte, biztonságban van: bármi is csapta a zajt, az kint van, ő pedig bent van, és a két világ között falak, zárak és redőnyök húzódnak. 

Visszatért a hírekhez, azok viszont nem igazán hoztak vigaszt. 

Éhínség sújthatja a járvány miatt a harmadik világot. 

Késelés egy kanadai templomban. 

Száz bárány égett bent egy mezőgazdasági épületben.

– Borzasztó! – mondta, és félretette a híreket. Van abban valami rémesen kilátástalan, hogy bárhova is fordul, nem talál megnyugvást, bármit is tesz, a lelke ugyanúgy háborog tovább. Furcsa időket élünk. Eleve a közhangulat, ez a világjárvány, a mindennapi képsorok a halottakról, a katonákról, a beöltözött orvosokról és nővérekről, a kilátástalanság, a bizonytalanság, a bedőlt tervek és álmok… és most itt ez a levél is, feszültséggel, haraggal, talán még gyűlölettel is, és ő bármit is tesz, a küszöb alatt valahogy mindig bemászik valami nyugtalanító gondolat a tudatába.

Feszülten ült a nappali félhomályában, mellette az összezárt laptopjával, ujjaival a takaróként szolgáló pléd varrását babrálva céltalanul. Csend volt, amit csak a fülében dobverésként dörömbölő szívverése szakított meg. 

Hosszú percek után az első tudatos döntése volt, hogy kiment fogat mosni. A sötét fürdőszobában épp ügyetlenül tapogatta a falat a villanykapcsoló után kutatva, amikor ismét hallotta a megmagyarázhatatlan fémes zörgést a hátsó udvar felől. Keze dermedten állt meg a falon, alig két centire a villanykapcsolótól. Óvatos lépésekkel a fürdőszoba kicsiny ablakjához lépett, hogy onnan vehesse szemügyre az éjszaka mindent elfedő bársonytakaróját, de semmit nem látott. Szomszédék lakásának ablakai mögött már kialudtak a fények. A hátsó udvar nyugodtnak tűnt, az utcát sejtelmes fehér fénnyel elárasztó lámpa sápadt világát pedig csak az udvarában repkedő éjjeli lepkék cikázása töltötte meg élettel. 

A sötétségtől és a félelemtől tágra nyílt pupillákkal tapadt az ablak hideg üvegére. Már épp elhitette volna magával, hogy csak a képzelete és a háborgó lelke játszanak vele furcsa húzd meg – ereszd meg játékot, már épp elszakította volna pásztázó tekintetét az áthatolhatatlan éjszakáról, és visszatért volna a lefekvés előtti rutinhoz, amikor hirtelen egy alaktalan, a sötét világnál egy árnyalattal sötétebb alak suhant el az ablaka előtt.

Felsikított, ijedtében hátra is ugrott az apró ablaktól. Szíve szinte szabadulni akart testének fogságából, kezei remegni kezdtek. Aztán ádáz küzdelembe kezdett a kíváncsisága a félelmével. Végül óvatosan, szinte súlytalan léptekkel osont át a szomszéd szobába, hogy a függöny és a túlburjánzott orchideák takarásában szemügyre vehesse az udvar értelmezhetetlen történéseit. Négykézláb mászott be az ablakpárkány alá, onnan emelkedett fel, minden bátorságát összeszedve, az ablak szintjére, hogy felderíthesse, milyen veszély ólálkodik kint, a sötét világban. 

Talán az első gondolat, ami a valóságot beengedvén áttörte magát a rémületen, az volt, hogy semmilyen. Semmilyen veszély nem leselkedik rá. Pontosabban, semmilyen veszély nem leselkedik, miközben az udvari jelenet szereplői minden bizonnyal veszélyt észleltek egymás jelenlétében. 

A hátsó udvar bádog tárolójának tetején ugyanis egy hatalmas, fehér kandúr állt, olyan pózba kanyarítva fajtájához képest hatalmas testét, ami egyértelműen fenyegetettségről és csatára készülésről árulkodott. Lelapított fülei, néma vicsorra húzott pofája és a hátán felborzolt szőr egy támadásra kész, vészes fenevad külsejét kölcsönözték neki, hófehér szőre pedig kísértetiessé tette őt az éjszakában. Nem a házat, és főleg nem az ablakot, és az ablakpárkány alól lopva leselkedő embert nézte – nem érdekelték őt az emberek, sem az ember alkotta dolgok. 

Az ő ellenfele egy nyest volt. A nyest az esőcsatorna medrébe lapult bele, épp egy ugrásnyival magasabban, mint a tároló bádogtetején harcra készülő kísértet macska. Aprócska füleit egy esetleges harctól féltve lehajtotta, de az ő pofájára kevésbé ült ki az az ösztönös harcra hívás, mint ami a macska minden egyes porcikáját meghatározta. Egyszerűen csak figyelte ezt az ismeretlen fajt, felismerve benne a vadászt, és helyesen értelmezve a kandúr félreértelmezhetetlen mondanivalóját: ha elveszed azt, ami az én zsákmányom lehetne, széttéplek

Olyan volt, mintha egy kimerevített képkockát nézne a két állatról – egy olyan képkockát, ami a csendessége és a merevsége ellenére tele volt feszültséggel, ami bármikor robbanni tudott volna. A feszült csendéletet végül aztán a nyest törte meg: egy hirtelen, de nem elkapkodott mozdulattal megfordult, és a cserepekre felkapaszkodva nekiindult a meredek háztetőnek, fürgén, de nem futva. Mozdulatával azt üzente a macskának: rendben van, akkor vadássz te itt, én meg elmegyek arra

Mennyi bölcsesség van néha az állatokban! 

A kandúr felállította lecsapott füleit, torz pofája ellazult, felborzolt szőre pedig lassan visszalapult testének hófehér vonalába. Mint aki jól végezte dolgát, nyújtózott egyet, majd puha léptekkel nekiindult a világnak, légiesen átugorva a tároló bádogtetejének egy alacsonyabbik síkjára, ahonnan aztán, olyan kecsességgel, ahogy csak egy macska tud mozogni, a bokrok felé vette az irányt. 

A tároló bádoglemezei elégedett fémes pattanással nyugtázták, hogy megszabadultak egy hatalmas fehér kandúr súlyától és a vadászok között kialakult feszültségtől. 

 

Dr. Máté-Horváth Nóra

Kövess Facebookon!

Legutóbbi bejegyzések

Kategóriák

78725814_471988990189396_2659472294035849216_o
kagyló

Nézd meg a könyvem!

2019 decemberében megjelent A Camino maga az Élet című regényem, melyről az alábbi linkre kattintva olvashatsz többet.

Olvass a könyvről!

© 2017-2020 Ragyogdtul.hu 

Készítették Dr. Máté-Horváth Nóra és örök barátja, Firsh. Minden jog fenntartva. Az oldal és annak teljes tartalma, beleértve az írásos és képi elemeket, Dr. Máté-Horváth Nóra tulajdonát és szellemi termékét képezik, ezek bármilyen formában történő felhasználása, másolása a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvényben foglaltaknak megfelelően szerzői jogvédelem alatt állnak, felhasználásuk  csak a szerző írásos engedélyével lehetséges.

*

Adatkezelési tájékoztató