Kontroll

(9 perces olvasási idő)

– A kiszolgáltatottság, az a legrosszabb ebben az egész rohadt betegségben – gondolta keserűen. 

Négy órája ült már ugyanazon a kopott műanyag széken. Addig, amíg nem kellett orvosról orvosra járnia, el sem hitte volna, hogy ezek a székek még léteznek, hogy a fém és a kagyló formájú ülőkévé alakított kopogós, rücskös műanyag ilyen stabil frigyre tud egymással kelni. Márpedig ez történt: bár a hetvenes évek óta, amikor ezeket az üléseket legyártották, a fehérre kent acél itt-ott felpattogzott, és a foltok mentén rozsdásodni kezdett, a műanyag eredeti, rikító narancssárga tónusát az elmúlt fél évszázad mocska szürkés árnyalattal vonta be, a székek ugyanúgy ott voltak az ódon kórházi épület folyosóján, ahogy azokat 1972-ben betolták oda. Betegtársak és hozzátartozók  ezrei ültek már rajtuk, orvosra várva, és most itt ült ő is egy csővel az oldalában, egy műtét után, arra várva hogy a főorvos úr  rendelkezzen felette.

Merthogy így érezte. Hogy a verdikt az ő teste felett már megvan valahol, azt már megírták, bár neki nem mondták, és most mindössze annyi a dolga, hogy megvárja az ítélet kihirdetését. 

Eleinte, amikor ez az egész betegség kiderült, próbált kérdezni, hogy mi lesz, mit kell megoperálni, ez milyen következményekkel jár, meddig lesz bent, mozoghat-e, felülhet-e, fájni fog-e, milyenek az esélyei, meggyógyul-e… de valós választ sosem kapott. Ha valami válasz érkezett, az rövid volt és tömör, néha kicsit homályos, mintha egy zsírfoltos ablaküvegen keresztül próbálná meg kivenni az ablakon túli világot. Máskor nem érkezett válasz, csak dünnyögés, vagy – ami talán még a dünnyögésnél is rosszabb – csend, mintha nem is kérdezett volna, ő pedig azon gondolkozott, hogy a csend azt jelenti, hogy nincs válasz, vagy azt, hogy a főorvos nem hallotta, netán azt, hogy hallotta, de elege van a kérdésekből.

Egy idő után aztán felhagyott a kérdésekkel. Végül úgyis megérkezik minden kérdésre a válasz, végül már nem marad kétely, és minden egyszerűvé és egyértelművé válik. Amíg pedig oda eljut, alázattal lépkedi végig azokat a lépéseket, amiket az orvosok megvilágítanak előtte, egyiket a másik után, és – bár lenne kérdése – nem kérdez többet. Annyi mindenre meg tud tanítani egy efféle halálos betegség… annyi mindent ad az élet, amikor hirtelen azt hisszük, látjuk a végét: megtanít értékelni minden napot, minden szívverést, minden emberi gesztust; és megtanít alázattal csendben maradni, nem kikérni a magunkét, csak türelemmel várni. Miközben előre szeretnénk lépni testünk gyógyulásában, megtanulunk hátralépni emberi mivoltunkban.

Akárhogy is, ez a mostani alkalom azért jelentősen próbára tette minden alázatát, amit a betegsége tanított neki. Négy és fél órája ült a kihalt folyosó ócska műanyag padján, hallgatva  kórházi életet, és várva, hogy a főorvos úr előkerüljön. Már ismerte a nővérpult összes zaját, a pletykálkodást, az ampullák feltörésének pukkanását, a receptnyomtató kerregését, a pecsét halk puffanását és a golyóstollak kattanását. Hallotta a folyosóra nyíló kórtermekben a betegek neszeit, az ágyakban néha fájdalmasan nyikorgó rugókat, a halk beszélgetést, vagy a fojtott csendet harsogva áttörő nővérhívó éles sípolását. Pontosan meg tudta figyelni az elmúlt négy órában az ócska cement járólapok repedéseit, mi több, talán valami bogarat is látott eliszkolni az ódon fal egy sötétebb repedése felé – de lehet, hogy csak a képzelete játszott vele. Az elmúlt órák alatt sokan haladtak el előtte: orvosok, nővérek, beteghordók és egymásra pakolt mappákat szorongató, sebes léptű írnokok, ki-ki a dolgát végezve. Eleinte még felemelte a fejét a közeledő léptek hallatán, még fürkészte az arcokat egy-egy emberi gesztusért, egy köszönésért. Talán eleinte még ő maga is oda köszönt illedelmesen. Az elhaladók azonban üveges szemmel néztek maguk elé, máskor még fejüket is félig elfordították, hogy ne kelljen felvenni a szemkontaktust vele. Csak egy-két fiatalabb lány mosolygott rá néha félszegen, ahogy kórteremről kórteremre jártak. – Biztos orvostanhallgatók – gondolta, és annyira biztos volt igazában, mint ahogy abban is biztos volt, hogy az ötödik órát is itt fogja tölteni, ezen a kopott műanyag ülőkén, miközben a félig gyógyult műtéti sebe kellemetlenül húzódott már.

Valamivel lejjebb a folyosón, egy hasonló ülésen, mint amit ő maga is elfoglalt, egy idősebb férfi ült. Bár csak a szeme sarkából figyelte, biztosra vette, hogy az is ugyanúgy várakozik, mint ő maga. Civil ruhában volt már, nem az olcsó, kórházi fehér hálóingben. Egy kopott farmert erősített elöregedett, barna bőrszíjjal a kissé túlméretes hasára. Az öve mentén kockás flanel ingét akkurátusan betűrte a nadrágjába, ahogy a korabeli férfiak szokták. Kissé előrehajolva leengedte hasát a lábai közé, könyökével pedig térdein támaszkodott. Összekulcsolt kezeiben egy felgöngyölt dosszié volt, talán a saját ítélete (- Pardon, lelete – gondolta). Arcán a néma közöny, a lemondó testtartás és a leszegett fej azt sugallta, a férfi már rég megszokta a várakozást, és ennek a helynek a nyomasztó, személytelen légkörét. Nem kereste az ő tekintetét sem, csak meredten nézett maga elé, a megviselt cement járólapra. 

Eltelt az ötödik óra is. A 116-osban folyamatosan szólt a csengő, már lassan őt is idegesítette, nemcsak a pultnál ülő nővéreket. Minden csengetésre bementek, de mindig nagyjából ugyanaz hallatszott ki. 

– Azt ne tessék leszedni, majd jön a doktor úr, és kihúzza a csövet! 

– De mikor jön?

– Jön majd vizitelni, tessék megnyugodni! – majd kijöttek.


Az ismeretlen betegtárs története még látatlanul is kezdett kirajzolódni. Valamiféle műtétje volt, mint itt mindenkinek, és egy cső nagyon nyomta az oldalát. Persze, hogy nyomja, hogy ne nyomná… neki is nyomta, igazából még most is érzi a helyét, pedig két napja kihúzták. A 116-osban lévő beteg kínja viszont nagyobb volt: fájt neki. Türelmetlen volt, nyugtalan volt, és ezért hát újra meg újra, óráról órára megnyomta a csengőt. – Még kezdő – gondolta, – még nem szokta meg a bizonytalanságot, és még nem tanulta meg a türelmet, amit egy hosszas betegség adni tud.

Mondjuk azért a türelme mostanra neki is fogytán volt, öt és egy negyed óra azért mégicsak öt és egy negyed óra, és ő tulajdonképpen egy röntgenre várt, és arra, hogy a főorvos úr értékelje azt a röntgent. Bár a betegsége alázatra tanította, azért olykor fel-fellobbant benne a lázadás, hogy na jó, ő most fogja magát, és hazamegy, kontroll ide vagy oda. Az otthonára gondolt, arra, hogy a nap már biztos elfordult a konyhaablakból is, és mire hazaér, már árnyékos lesz a lakás – pedig hogy szereti, amikor a fikusz mélyzöld levelein megcsillan a délelőtti nap! Igazából már éhes is volt. Erre sokáig nem gondolt, a széken ülve furcsa izgalomban volt, hiszen mégsem mindennapos dolog egy nagy műtét után kontrollra érkezni, várva a ítéletet, hogy gyógyulásra vagy lassú elfogyásra számíthat-e inkább. De így, öt és fél óra elteltével már határozottan érezte, hogy korog a gyomra.

A hatodik órában aztán volt egy hirtelen ötlete, mint amikor a szél benyomja az ablakot, és betolul a mindent felkavaró, friss levegő. Úgy döntött, feláll, hív egy taxit, és hazamegy. Úgy döntött, ennyit a világ összes főorvosa nem ér, nincs az a jó kezű sebész, aki így bánhat a betegeivel, mert aki így bánik velük, az valójában nem sokban különbözik a mestertől, aki kifarag egy szobrot a kőből, hogy aztán többet sose nézzen a művére. Nincs az az orvosi kontroll, amitől ő elvesztheti ennyire az idő feletti kontrollt. A keze már épp a táskájában matatott a mobiltelefonja után, amikor a szeme sarkában a férfi megmozdult: hátra dőlt, mélyet sóhajtva, és a plafont kezdte el nézni. Órák óta ez az első életjel, amit adott magáról a férfi.

– Ha ő türelmes  – gondolta, – akkor én nem gyengülhetek el. Új gondolata támadt: ez egy verseny közte és az ismeretlen férfi között, akivel valószínűleg mindketten ugyanazt várják. Egy néma küzdelem, hogy ki bírja tovább, ki tud tovább rezzenéstelen arckifejezéssel ülni az ócska műanyag székeken.

Hét óra telt el megérkezése óta, mire a folyosó végén éles nyikorgással nyílt a duplaszárnyú ajtó, és rajta keresztül az ódon folyosóra lépett a fehér köpenyes főorvos úr, nyomában két fiatalabb kollégával – csinovnyikkal, ahogy ő hívta ezeket a kis fiatalokat magában. Mondjuk meg kellett hagynia, a csinovnyikokat jobban kedvelte, mint a nagyobb urakat, mert még látszott rajtuk az őszinte igyekezet, hogy válaszoljanak azokra a kérdésekre, amiket ő már rég megtanult nem feltenni. Különös aura lengte körül a társaságot, élén a hatalmasnak tűnő, szikár főorvossal, a kifejezéstelen, unott arcával, és a mellette igyekvő két fiatallal. A nővérpulthoz léptek.
– Vár rám valaki? – kérdezte a főorvos a nővért.
– Egy hölgy meg egy úr – felelte az.
– Hívja be őket a kezelőbe – mondta, és hátra sem nézve belépett a kezelőbe.


Negyed órával később az épület előtt várta a taxiját. Hunyorgott az erősen tűző napsütésben, elszokott a fényektől és kontrasztokról a kórházi folyosón ülve. A napfény valahogy erőt adott, erőt ahhoz is, hogy lenézzen a kezében szorongatott ambuláns lapra. A papíron ez állt:


St. p. op. Kontrollra érkezik.

Sebvonal békés. 

A röntgengép meghibásodása miatt röntgen nem történt. Jelentkezzék kontrollra ambulanciánkon holnap 8-10 között. További teendők megbeszélése a röntgen függvényében.

dr. Füzessy


Sóhajtott. Mi tagadás, volt már ennél hasznosabban töltött hét és egy negyed órája is, mint ahogy volt már ennél többet eláruló orvosi papír is a kezében, de mindez nem érdekelte volna, ha ma pont kerül a történet végére. 

Mindez nem érdekelné, ha nem félne attól, hogy holnap ismét hét és egy negyed órát várhat majd a verdiktre. 

Mindez nem érdekelné, ha emberséget kapott volna ott, ahol emberséget várt. 


– Holnap új nap jön. Holnapra ismét lesz türelmem – gondolta, majd felhúzta a maszkját, ahogy beült a sárga taxi hátsó ülésére, és bemondta a lakcímét.

 

Dr. Máté-Horváth Nóra

Kövess Facebookon!

Legutóbbi bejegyzések

Kategóriák

78725814_471988990189396_2659472294035849216_o
kagyló

Nézd meg a könyvem!

2019 decemberében megjelent A Camino maga az Élet című regényem, melyről az alábbi linkre kattintva olvashatsz többet.

Olvass a könyvről!

© 2017-2020 Ragyogdtul.hu 

Készítették Dr. Máté-Horváth Nóra és örök barátja, Firsh. Minden jog fenntartva. Az oldal és annak teljes tartalma, beleértve az írásos és képi elemeket, Dr. Máté-Horváth Nóra tulajdonát és szellemi termékét képezik, ezek bármilyen formában történő felhasználása, másolása a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvényben foglaltaknak megfelelően szerzői jogvédelem alatt állnak, felhasználásuk  csak a szerző írásos engedélyével lehetséges.

*

Adatkezelési tájékoztató