Egyszer volt, hol nem volt, tán igaz sem volt…
Nem, ezt a mesét nem így kezdem.
Inkább úgy, hogy ismertem egy kislányt. Egy kifejezetten eleven gyerek volt, rövid szőkésbarna hajjal, pisze orral és nagy, zöld szemekkel. Egy örökké cserfes, kajla, fiús csínytevésekbe belemenő leányzó, aki a néha verekedős, feleselős, nyughatatlan temperamentuma miatt kissé kilógott a többi kislány közül. Nem volt ez olyan nagy baj, valahogy mindig megvoltak azok a bajtársai is, akikkel felderíthette a színes világ megannyi titkát, ami csak arra vár, hogy a kíváncsi gyerekek felfedezzék. Fára mászott, futkározott, kihegyezett botokkal kardozott, bogarakat követett a betonlépcső repedései mentén kúszva, és az ágon ülve figyelte a hernyók araszolását az öreg vadcseresznyefa levelein.
Ez a kislány nem szerette a királylányokat. Így hívta magában azokat a lányokat, akik… nincs rá más szó: kislányosak voltak. Akik mindig jól nevelten tudtak illegni-billegni makulátlan ruhájukban, akik bájosan tudták csavargatni hosszú tincseiket, és pillázni ártatlan szemekkel a környezetükre, töretlen népszerűséget kiváltva ezáltal a felnőttek nehezen érthető világában.
Volt bennük valami mérhetetlenül idegesítő. Talán az, hogy ők mindig olyan tökéletesnek tűntek: tisztának, szerénynek, fegyelmezettnek, illemtudónak. Talán az, hogy nem szerették a bogarakat a betonlépcsőn, vagy a hernyókat a vadcseresznyefán. Vagy talán csak az, hogy pont annyira nem értették kis hősünket, mint ő a királylányokat.
Volt ennek a kislánynak egy titka. Amolyan ártatlan, gyermekded játék volt ez, nem több, mint egy kisgyermek fantáziavilága. Néha, amikor az anyukája nem volt otthon, ő beosont a nappaliba, mint aki tilosban jár, kihúzta a kommódfiókot, és előhúzott egy kendőt. Krémfehér színű, kissé áttetszőre szőtt kendő volt ez, vékonyka anyagában itt-ott kacéran csillogó aranyszínű szálakkal, és játékos rojtokkal a szélén.
A kendővel a markában átfutott az előszobába, kinyitotta a cipőtároló alsó fiókját, és kivett belőle egy pár fekete cipőt. Nem akármilyen cipő volt ez: az anyukája ritkán hordott cipője, finom marhabőrből, csúcsos orral, és - ami igazán izgalmassá tette - egy néhány centis kis sarokkal.
Egyik kezében a kendővel, másikban a cipővel a fürdőszobaajtó felé vette az irányt. Lerakta óvatosan a folyosó padlójára a cipellőt, és belépett a kicsiny fürdőszobába. Ott a pipereholmik közül előhúzott egy hosszú, műanyag gyöngysort, egy olyat, amit a felnőtt nők hordanak pulóverek és blúzok fölött, olcsó díszként. Szerette ezt a gyöngysort. Nyaka köré vetette hát, egyszer is és mégegyszer is, majd visszalépett a fürdőszoba elé, és behúzta annak ajtaját.
Ez a fürdőszobaajtó egy varázsajtó volt. A keskeny folyosó felé eső ajtaján ugyanis egy óriási tükör volt, akkora, amibe minden ember belefért, kislányunk is, vagy - igaz, kicsit távolabbról - a reggeli sietségben öltöző anyukája is. A délutáni napfényben ráadásul meleg, sárga sugarak csillantak meg ezen a tükrön, különös, élénk játékra hívva ezzel a színeket a szembe falon.
Amikor a kislány ez előtt a tükör előtt állva belecsúsztatta gyermeki lábait édesanyja felnőtt cipellőibe, és rövidke, szőkésbarna hajára terítette a fehér kendőt, varázslat történt a tükörben - vagy tán csak a fénynek furcsa játéka volt, sosem tudta.
A kislány hirtelen királylánnyá lett - vagy tán csak felnőtté? Olyan nehéz elkülöníteni ezeket a dolgokat gyerekként. A fekete cipellők hirtelen már nem voltak nagyok, hanem tökéletesen ölelték körbe lábait, a játszónadrág fodros szoknyává elevenedett, a műanyag gyöngysor igazzá, a kendő pedig hajkoronává és fátyollá vált.
Így állt tehát hosszú perceket - vagy órákat? - kislányunk a napnyugtában a varázstükör előtt, illegve-billegve, csodálva makulátlan ruháját, fátylát és cipőcskéjét.
Szerette a látványt. Szerette a benne élő királylányt, mégis nagy titokban tartotta ezt a játékot. Senki nem tudhatott róla, hogy lakik benne egy királylány! Hogyan is fért volna el a vagány, verekedős, eleven kislány szívében egy királylány?
Titok volt hát a varázstükörben megelevenedő gyermeki fantázia.
Ahogy nőtt a kislány, lassan feledésbe merült ez a játék, mint ahogy feledésbe merül a gyermekkor legtöbb kedves játéka. Sokat küzdött, mint mindenki, aki a maga útját keresi - vagy talán néha egy kicsivel többet is. Aztán egyszer csak már ő is felnőtt volt, saját élettel, saját magassarkú cipőkkel, gyöngysorral és hosszú hajjal.
Amikor pedig már majdnem elfelejtette gyermekkori szokását, egy nyári délutánon, mikor a nap pont ugyanolyan aranysárga sugarakat vetett egy másik tükörre, mint megannyi évvel azelőtt a fürdőszobaira, hirtelen eszébe jutott a kislány, a kendő, a gyöngysor és a cipők.
Meghatódott.
Harmadnap pedig úgy döntött, ez a titok nem kell, hogy örökre titok maradjon: beavatta hát az édesanyját.
Ültek az asztalnál egy kávé mellett, és a nosztalgikus vallomást követően néztek egymásra, zöld szem a zöldbe fonódva, egyikük bocsánatkérően, a másikuk megértően mosolyogva.
- És miért volt ez titok? Mi lett volna, ha elmeséled nekem? - kérdezte az édesanyja.
Meglepetten hallgatott. Ezen még sosem gondolkozott.
- Nem tudom… - mondta habozva - miért, mi lett volna? Mit szóltál volna?
- Csak azt mondtam volna, hogy ne taposd le a cipőm sarkát - mondta mosolyogva, és kortyolt egyet a kávéjából.
Mosolyogtak. Milyen egyszerűnek tűnik néha felnőttként a gyermekek bonyolult világa!
- Talán azért nem mondtam… mert nem szerettem a királylányokat. Talán szégyelltem volna magam.
- Ugyan… hiszen te is egy királylány voltál. Egy királylány inkognitóban.
És ahogy ott ültek, a kávé mellett, a reggeli nap sugarai játékosan csillantak meg egy tükrön, melyben ők ketten voltak, és vidám játékra hívta a színeket a szembe falon.
A mesét pedig küldöm mindenkinek, aki valaha inkognitóban járt, mert a gátlásai nem engedték kibontakozni a belül élő valóságot.
Hasonló Morzsák:
