Kifelé

- Tudod, én már kifelé megyek az életből - mondtad.

Néztelek félig kérdően, félig talán szégyenkezve, mintha valami nagyon titkos beszélgetésnek lennék most akaratomon kívül is fültanúja. Mintha egy olyan titkot készülnél mondani, amire nem biztos, hogy fel vagyok készülve, amit nem biztos, hogy meg fogok érteni, meg tudok tartani. Zavarban voltam. 

Te ebből semmit sem láttál. A kardigánod ujját igazgattad a csontosra vékonyodott csuklódon. Egy cigarettásdoboz volt elrejtve a bal alkarod alatt, azt próbáltad hosszúra nyúlt ujjaiddal elővarázsolni. 

Emlékszem, annak idején mennyire szerettem ezt a kardigánodat. Mindig jól állt rajtad, ahogy a színes csíkok játékosan görbültek meg tested vonalain. Fiatalnak és erősnek láttalak benne valaha, és most… most mintha valaki máson lenne a kardigán. Valakin, aki vékonyabb és törékenyebb nálad, akin lógnak az elegáns, színes csíkok, aki mulandó, mint a fogyó hold. 

- Tulajdonképpen - sóhajtottál, amint elővettél egy hófehér szál cigarettát - mindig is kifele mentem az életből. Igen… onnantól kezdve, hogy e világra érkeztem, és anyámnak odaadtak, én minden nappal kifele mentem az életből… és mégsem voltam ennek tudatában egészen addig a napig, amíg azt nem mondták nekem, hogy meg fogok halni.

Röviden felnevettél. Én nem nevettem, nem találtam viccesnek. Talán te sem, de már nem tudtam kiigazodni rajtad. 

- Milyen egy buta információ ez, nem? “Sajnálom, asszonyom, de meg fog halni.” De hiszen ebben semmi új nincsen! Ez mindig is így volt… legfeljebb csak nem akartam vele törődni. Meghalni mindig mások halnak meg. Először általában a nagyszülők - de hiszen ez természetes, már öregek. Később a szülők - ezt már nehezebb megérteni, de azt mondják, ez az élet rendje. Néha hallani ismerősök ismerőséről, aki meghalt, szegény, pedig még olyan fiatal volt. “Tragikus!” - mondjuk, magunk elé nézünk egy pár szívdobbanásig, majd mosogatunk tovább. Ilyen ez. 

Beletúrtál a hajadba. Paróka volt, azt hiszem, de csak azért hiszem, mert az tűnt rajtad a leginkább élettel telinek, kontrasztban a csontos kezeiddel és a vékony arcoddal.

- Öt éve meghalt Kinga. Főiskolán jó barátok voltunk, fiatalok voltunk, előttünk volt az élet. Vele szívtam el az első cigit. Átkozott bagó… - mondtad, és beleszívtál a füstölgő méregbe. Az ujjaid, ahogy néztem, épp olyan vékonyak és fehérek voltak, mint a cigi, amit közéjük fogtál. Kifújtad a füstöt, hamar körbeért a fogyóban lévő tüdődön. 

- Aztán egyszer csak azzal hívott a férje, öt éve, hogy Kinga agyvérzést kapott, és meghalt. Nem tudtam mit mondani, letettem a kagylót, majd fogtam a telefonomat, és kitöröltem belőle Kinga számát. Olyan furcsa dolog az élet… Kinga temetése napján már köhögtem. Korábban is köhögtem, de aznap különösen. Köhögtem másnap is, és köhögtem két hónap múlva is… akkor mentem el orvoshoz. Akkor tudtam meg, hogy meg fogok halni. Ha! - felhorkanásodban összehamuztad a krémszínű nadrágod, ami nem tudta eléggé eltakarni, mennyire le vannak soványodva a lábaid. 

- De, mint mondtam, valójában az van, hogy mindig is tudtam, hogy meg fogok halni, csak nem értettem. És tudod, mi a vicces? - néztél rám kérdően. Én meg tudtam, semmi sem vicces. Sőt, a világon semmi sem kevésbé vicces, mint az, amit most mesélsz nekem.

- A vicces az, hogy nem a nagyszüleim vagy a szüleim kapcsán értettem meg, hogy mit jelent az, hogy meg fogok halni, hanem Kinga kapcsán. Megértettem, hogy hamarosan az én számomat is ki fogjátok majd törölni a telefonjaitokból… és elgondolkoztam, vajon hány embernek adtam meg a számomat. Elgondolkoztam, mi marad belőlem, tőlem. Mit hagyok itt. 

Sóhajtottál.

- Nagyon furcsa volt az orvostól hazamenni. Azon gondolkodtam, mi lett volna, ha nem megyek el ezzel a kis köhögéssel a rendelőbe. Vajon akkor is utolért volna a kórjóslat? Biztosan… de talán még éltem volna néhány hónapig a régi életemet, mígnem hirtelen elszakad a film. Így azonban aznap véget ért a régi életem, de filmszakadás helyett egy új film kezdődött. Egy rövidebb film, azt hiszem, és talán szomorkásabb is, de nem volt műsorszünet a kettő között, nem volt pihenőidő… az egyik pillanatban még a régi filmet néztem, mit sem sejtve, a másikban a mozigépész kicserélte a tekercseket, és egy másikat kezdtem el nézni. Egy olyat, aminek sokkal rövidebb a játékideje… és most itt vagyok. 

Széttártad vékonyka karjaid. A cigi még ott füstölgött az ujjaid között.

- Közeleg a filmem vége, és kifele megyek az életből. Egyetlen egy kérésem van a gépész felé: ne fájjon. Várom a végét, mert ez egy olyan film, aminek már várni szokták a végét, de izgalommal szeretném várni, és nem félelemmel. A fájdalom, na attól félek. Attól, hogy fogy a tekercs, és vele együtt fogy a testem is, már nem félek. 

Beleszívtál a cigidbe. Hosszú, mély slukkot szívtál, utoljára még felizzott a parázs, majd elaludt. Laza mozdulattal nyomtad el a füstölgő cigarettavéget, ami elfogyott, alig pár nappal azelőtt, hogy végleg elfogyott volna a tested is.