Összegyűltek mindannyian, mint ahogy nagy alkalmakkor szokás. Mert hiszen ilyen az élet: vannak események, amiket megosztunk egymással. Összegyűlünk keresztelőkön, ballagásokon, esküvőkön és lakodalmakon, mint ahogy összegyűlünk búcsúztatókon és végül temetéseken is. Olyan ez, mintha a legfontosabb mérföldköveinket nem akarnánk egyedül megélni, a legfontosabb élményeink csak megosztva jók, az ünneplésben néha eltakarva, máskor épp kiemeleve, hogy az élet múlandó, az időnk pedig fogy, ahogy haladunk előre az éveink ösvényén.
Így volt ez most is: összegyűltek, hogy búcsúzhassanak tőle, és ő tőlük, mert végére ért a pályájának, és negyven-ki-tudja-hány év után letette az utolsó munkanap terhét. Már a papírmunkát is elintézte, kijelentkezett a munkaügyön, leadta belépetőkártyáját és itt-ott már kissé feslett, foltozott munkaruháját, és kapott cserébe egy fehér papírt, egy papírt, amit az ügyintéző sok másik papír közül húzott ki némi keresgélés után, és amin az ő adatai vannak, a mintegy hatvanöt évvel ezelőtti születési dátumával, valamint azzal a mondattal, hogy “Munkaviszonya a mai nappal megszűnt, nyugdíjazás okán”. Dátum, pecsét és egy intézményvezetői aláírás, attól a intézményvezetőtől, akit legfőképp promóciós fényképeken látott, illetve egyszer talán az újságban is, de élőben szinte soha. Valószínűleg amaz sem tudta, amikor aláírta ezt az egyszerű fehér papírt, hogy ezzel egy olyan ember pályafutásának végét írta alá, aki kisebb-nagyobb kihagyásokkal tizennyolc éves kora óta tolja meg minden reggel az alagsor akadó, nehéz ajtaját, és lép be az öltözőbe, hogy aztán fent, az osztályon munkába állhasson egy újabb tizenkét órára.
- Pedig hányszor tizenkét óra volt az! - gondolta, amikor gondosan félbe hajtotta a fehér lapot, hogy a táskájába tegye, megkímélve attól a papírt, hogy olyan ráncosra gyűrődjön, mint amilyen ráncossá a saját keze vált ebben a negyvensok évben.
Sóhajtott.
Különös dolog nyugdíjba menni. Tulajdonképpen ezt várta már rég, szinte azóta, hogy óvodába adta a lányokat, és ő maga visszajött a szülési szabadságról. Azóta várta már azt a fajta életet, ami mások szerint talán semmittevés, de ő igenis aktív volt a lányok mellett is, aktív és főleg boldog, és valahogy úgy képzelte, majd így fognak telni a nyugdíjas évei is, csak addigra már nem a saját lányait, hanem a lányai lányait terelgeti fel-alá az udvaron, és nekik főzi meg a saját nagyanyjától tanult recepteket, életben tartva ezzel rég halott családtagok gondoskodását és szeretetét a jövő nemzedékei iránt. Úgy tervezte, ha nyugdíjas lesz, a lakásában végre rend lesz, a növények új cserepekbe kerülnek, új földet kapnak, boldogan és buján fognak majd nőni a nappalit mindig körbevilágító fényárban, ő pedig minden nap elmegy sétálni. Néha majd vonatra is ül, és megnézi a vidéket, máskor pedig beül egy filmre a moziba, vagy csak simán iszik egy habos tejeskávét a belvárosban.
Amit nem tervezett, az az, hogy megöregszik közben. Ezt valahogy annak idején, a lányok apró lépteit terelgetve, el sem tudta még képzelni. Pedig így történt, egy emberöltővel később járt már, és a kezei fájtak az állandó ínhüvelgyulladástól, a csípője pedig mindig időt kért magának hosszabb ülés után, hogy bejáródjon. Nem mintha munka közben olyan sok ideje lett volna leülni, de most, hogy azt terveze, átülteti majd a növényeket és eljár rendszeresen sétálni, rá kellett jönnie, hogy - bár eddig sosem vette igazán észre - nemcsak a ruháján, hanem rajta is meglátszik már a múló idő.
Most pedig itt volt ez a búcsúztató, búcsúbuli, ahogy a többiek hívták, ő meg azon gondolkozott titkon, hogy talán sosem ment ilyen nehéz szívvel buliba. Miféle buli az, ahol azt ünneplik, hogy megöregedett? És mi van, ha a következő ilyen összejövetelen már a halotti torát ülik ezek az emberek?
Annyira bizarr volt a gondolat, hogy akaratlanul is felnevetett, mielőtt belépett a terembe.
Minden kétes érzés ellenére méltó búcsú volt virággal, félig elcsukló hangon felolvasott búcsúbeszédekkel, ölelésekkel, könnyekkel és nevetéssel, felemlegetett régi emlékekkel, amik mind olyan szépnek tűntek így az évek szépítő távlatából. Annyi kéz szoríotta meg az övét, és annyi kar vonta őt meleg szorításba, hogy már maga sem tudta megszámolni, és a meghatottság furcsa gombóccá állt össze kiszáradt torkában, benttartva mindazt, ami szavakba szeretett volna önteni, ha lettek volna szavai arra, amit érez.
- De jövök még majd erre - mondta végül, könnyeit letörölve, - és benézek… meglátogatlak titeket!
- Hát persze, el is várjuk! Mindig örömmel látunk! - felelték, és barátsággal mosolyogtak, miközben ő is mosolygott ezen a hamis ígéreten, holott legbelül mindannyian tudták, hogy jó eséllyel ez az utolsó találkozásuk ebben a különleges átmeneti időszakban, amit életnek nevezünk.