Dédanyámnak

Dédanyám mostanában többször is meglátogatott.

Látogatásait estére időzíti, ezzel még különlegesebbé téve ezeket az egyébként is különleges alkalmakat. Mégis, amikor megjelenik, a késői óra ellenére sosem érzek fáradtságot, csak valamiféle koncentrált figyelmet. Nézem a gömbölyű kis öregasszonyt a fekete ruhájában, a barna, sokat látott, huncut módon csillogó szemével, és kémlelem a mosolyra húzódó száját, mely körül halvány árkokat vetettek az elsuhanó évek. Ő is néz engem, tekintete szinte végigsimítja az arcomat. Minden alkalommal meséll. Béke költözik ilyenkor a szívembe, béke és kíváncsiság, mert hiszen mi mást érezhetnék egy váratlan, rég nem látott családtagom hirtelen felbukkanásakor? Különösen értékes számomra ez a közös idő.

Dédanyám ugyanis több, mint harminc éve halott. Tulajdonképpen a szó fizikai értelmében alig ismertem, kisded voltam még, mikor elköltözött ebből a világból. Talán ezért is érthető, miért örülök annyira, amikor mégis meglátogat. Az álmaimban bukkan fel, a legváratlanabb pillanatokban, mindig ugyanabban a ruhában és mindig ugyanazzal a mosollyal. Valójában egyáltalán nem emlékszem az arcára, a mozdulataira vagy a hangjára, az álmaimban mégis tudom, hogy ő az, hiszen az álmok világában néha annyival egyértelműbbek a dolgok, mint a bizonyítékokat követelő ébrenlétben. 

Minden álmomban, amikor meglátogat, mesél a régmúltról, és tanít a jelenről, de emlékezni arra, amit mond, olyan, mint vizet hordani az összeszorított ujjaim között: bármennyire is próbálom, szavai kifolynak az emlékezetemből, ahogy a víz is megszökik a tenyeremből. Csak az álmok hangulata marad meg. Az összetartozás és a valahova tartozás érzése. Az érzés, hogy azok a felmenőim, akik már rég kiléptek a fizikai világ kötöttsége közül, továbbra is velem vannak, kísérnek és törődnek velem. Az érzés, hogy annyi évtized bölcsessége és tapasztalata nem veszett el dédanyám halálával. Mi több, nemcsak érzések maradnak bennem, hanem egy örökmécsesként pislákoló bizonyíték is, hogy a halállal nem múlik el, nem semmisül meg minden, mert hiszen dédanyám itt van most is, csak másképp: nem akkor látom, amikor nyitva van a szemem, hanem, amikor becsukom, és nem akkor ül mellém, amikor hellyel kínálnám a kanapén, hanem, amikor az ágy melegében fekszem. Talán a halál tulajdonképpen nem több, mint az élet szabályszerűségeinek és törvényeinek átkeretezése, az álom pedig nem több, mint lehetőség megélni mindazt, amit a fizikai világ eltakar előlünk. 

Bár sosem emlékszem arra, pontosan mit is mesél dédanyám álmaimban, mégis, a felszabadultság érzése és arcának kellemes derűje mindvégig velem maradnak éber óráimban is. Mostanában az a megmagyarázhatatlan érzésem támad olykor napközben, hogy a mindennapi döntéseim mögött nemcsak a saját gondolataim, habitusom, tapasztalatom és érzelmem megszűrt elegye áll, hanem ott áll a dédanyám is, a mosolygós szemével, a kreativitásával, a finom lázadásával, az igazságérzetével és a cserfességével, amit immáron a harmadik generációnak ad tovább, hogy az aztán elégedetten húzódjon vissza éber szem számára láthatatlan világába.

Dédanyám tehát mostanság néha meglátogat, amikor lecsukom a szemem, és elmerülök egy olyan világban, amit a tényekhez ragaszkodó racionalitásommal fel nem foghatok, de mégis tudom, hogy ugyanannyira a valóság része, mint Newton törvényei, a hold fázisai vagy épp a tenger szüntelen áradása és apadása. Látogatásai pedig, amellett, hogy különös büszkeséggel töltenek el amiatt, hogy ennek az igazságot és az emberi jóságot örökké kereső családnak a tagja lehetek, még egy fontos dolgot tanítanak nekem: hogy a halál nem azonos az elmúlással. Az ugyanis, aki - legyen bár halott is akár, de - álmomban annyira valóssá tud válni, hogy az az éber óráim viselkedését is befolyásolja, nem múlt el. Talán senki sem múlik el teljesen addig, amíg emlékeznek rá valahol a világban - akár csak egy-egy homályos álom erejéig is.

Még találkozunk, Dede.

*