Szégyen

Néha úgy szégyellem magam, hogy meg sem tudom magyarázni, pontosan miért.

Ahogy ott feküdt a kórházi folyosó padlóján, zokogva, üvöltve, a haját tépve, nem tudtam eldönteni, pontosan milyen érzés is kavarog bennem.

Tehetetlenül néztem a többiekre. Azt hiszem, a döbbeneten felül néhányakban a szánalom apró morzsája, másokban az undor maró töménysége kerekedett felül, de nem volt könnyű eligazodni az arckifejezések közt.

Ha nagyon meg akartam volna fogalmazni, azt mondtam volna, szégyen volt bennem… de hogy miért, azt nem pontosan tudtam. Szégyen és szánalom.

 

Koszos volt és rettentő büdös, a könnyei és a nyála világos csíkokat festettek a mocsoktól szürke bőrére, ahogy a dühétől eltorzult arccal üvöltött. Haja a gondozatlanságtól, hosszú hetek szennyétől és attól a rossz szokásától, hogy belemarkolva tépte, össze-vissza csimbókokban lógott bele a szemébe és a szájába. Néha egy hangos szipogás kíséretében bele-beletörölte orrát a nem kevésbé koszos és összekarmolt, sebes keze hátába, de két ilyen rövid szünet között artikulálatlanul ordított. 

Ordította, hogy fáj. Hogy dögöljünk meg. Hogy dögöljön meg ő. Hogy vegyük már ki belőle ezt a kurva gyereket, mert fáj. Hogy nem akarja, hogy fájjon. Hogy menjünk a pokolra. 

Vajúdott.

Alig huszonéves, hajléktalan, gondozatlan terhes, valószínűleg prostituált. Drogfüggő, a stricije szolgáltatta neki a drogot, mint ahogy ezekben a körökben szokás azért, hogy magukhoz láncolják ezeket a lecsúszott, akaratgyenge lányokat. Nem járt orvosnál a terhességgel, bár már egy ideje sejtette, hogy mi történik belül - amennyire sejteni tudott bármit is. Nem akart a gyereknek rosszat, de jót sem tett; nem utálta, de nem is szerette; nem akarta szándékosan megölni, de nem is óvta a gondozatlanságtól és az életmódjától.

Most pedig vajúdott, és torka szakadtából üvöltött. 

Aztán valahogy elmondta az anyja nevét és a telefonszámát. Az anyjáét, akivel évek óta nem tartja a kapcsolatot, de most, ezekben a kritikus és fájdalmas órákban, ahol a vajúdás kínja az elvonási tünetekkel együtt egy elviselhetetlenül feszíti szét minden porcikáját, most mégis csak ő jutott az eszébe. Az anyja pedig néhány óra múlva jött sok megyével arrébbról, mert bár hallani sem akart többet a lányról, van az a hívás, aminek hatására egy anya anya marad, a lány pedig a lánya marad, még ha ezt a kapcsolatot ki is akarták radírozni a szívükből. 

Ott állt egy egyszerű, de teljesen rendezett ruhában az ötvenes nő, hitetlenkedve a szülőszoba bejáratánál, és hallotta, még ha nem is látta, elfeledni kívánt lányának, élete egyik legnagyobb szégyenfoltjának üvöltését. A műtő felé vittük volna épp, de tiltakozott, mint ahogy egy megvadult ló tiltakozik az istállóba terelés ellen, rúgott, harapott, üvöltötte a vesztünket, az ő vesztét, a világ vesztét, a gyerek apjának a vesztét, dögöljünk meg mind, ahogy vagyunk, csak szedjük már ki ezt a gyereket belőle, mert nem bírja, legyen már vége.

Most már biztos voltam benne, hogy a személyzet többsége egyszerűen méla undorral nézte a lányt, ahogyan üvöltve vonaglik és szitkozódik a földön. Elkezdtek felhangosodni azok a megjegyzések, amik eddig csak a fejekben voltak meg: hogy ez egy barom, egy hülye kurva, minek látjuk el az ilyet, minek veszélyeztetjük saját magunkat.

Nem tudtam, mit gondoljak. Nem haragudtam erre a lányra, de nem haragudtam a tömegre sem, aki megvetéssel küzdött vele. Egyszerűen csak a végére akartam érni. Nem akartam szidni, sem vígasztalni, csak a dolgomat végezni.

Azt hiszem, szégyelltem magam. Szégyen és szánalom keveredett egy szétválaszthatatlan eleggyé bennem, és nem tudtam, hogy a lányt szégyellem, vagy a reakciót, amit kivált a kollégákból, vagy magamat, ahogy itt állok, és arra várok, hogy legyen már az egésznek vége.  Még az is lehet, hogy sajnáltam is, de talán csak szántam.

Aztán az jutott eszembe, hogy azt mondjuk ebben a hivatásban, hogy minden ember egyenlő, hogy nem ítélkezhetünk. De ironikus ez most, gondoltam… az még talán megy, hogy ne ítélkezzek, de nehéz volt egyenlőnek tekinteni ezt a szerencsétlen lányt, akiben már alig láttuk a lányt. 

Aztán elszégyelltem magam újra.

A folyosóra fordultunk vele. Én beszéltem hozzá, valaki az egyik karját, egy másik a másik karját fogta, egy harmadik őrként állt mögötte, egy negyedik előtte, és haladtunk a műtő felé. Tiltakozott, ordított, harapni próbált, de miután nem sikerült, mert egy erős kéz eltolta a fejét, köpött egyet. Zokogott, és mi egyáltalán nem értettük már, amit mond, mikor a folyosóra érve felemelte a fejét, és az üvegajtó mögött meglátta a döbbenettől és fájdalomtól némán figyelő anyját.

- Anyaaaaa! - ordította - Anyaaaa segíts! Anya nem megyek el, ne hagyj el, anya segíts!

Az anyja merevre feszített arcán néma könnyek gördültek le, miközben a kezét kívülről a hideg üvegajtóra rakta, nyúlva, de el nem érve elszakadt és elfeledni kívánt, de soha el nem felejtett lányát, amint a műtő felé vittük.