A műtő előtere egy különleges világ.
Ott már mindenki egyforma. Mindenki meztelen valójában fekszik, állig betakarva fehér kórházi takarójával, smink, ékszerek, kopott vagy épp márkás óra, magabiztosságot adó ruha és ápoltságot sugalló frizura nélkül. Az egyetlen személyes ismertetőjelük a karszalag a csuklójukon, rajta a nevükkel és az adataikkal. Ugyanúgy néz ki a villamosvezető, mint az elit autószalon értékesítője, vagy mint a nemzetközi bank magyar divíziójának igazgatója. Mindenkin ugyanolyan fehér takaró van, és mindenkin ugyanolyan arckifejezés ül. Mindenki ugyanúgy várja az ismeretlent, remélve a jobbat.
Mindenki egyforma.
A műtő előtere számomra egy jól ismert világ.
Ezek az emberek, akik várják a sorsuk alakulását, ami jelenleg nem az ő kezükben van, az egyik leghálásabb és emberségre legszomjasabb közönség a világon. Minden kézfogásnak, őszinte mosolynak vagy jó szónak örülnek. Minden mondat, ami szívből jön, kerülőutak nélkül a szívükig jut, és magukkal viszik abba a mély álomvilágba, amibe műtét alatt kerülnek.
Altatóorvosi mivoltom, úgy érzem, valahol erről is szól. Kapcsolódni ahhoz a beteghez, akivel ébren, teljes tudatában csak pár percet töltök, mielőtt egy jól megtervezett, pontos koreográfia szerint működő csapatmunka keretében elaltatjuk. Utóbbit nehéz igazán elrontani: szigorú szabályok vannak, pontosan megtervezett lépések, jól bejáratott módszerek, gyors kezek, rutinos csapat.
Amit könnyű elrontani, az a kapcsolódás.
Akárcsak maga az altatás, a műtét előtti pár perc is olyan számomra, mint egy tánc. Felvenni az izguló beteg szemüvegét, úgy látni a helyzetet, ahogy ő láthatja, érezni a ritmusát, és rezonálni azokkal a félelmekkel, amikkel érkezik. Merthogy félelmek mindenkiben vannak, betegségétől függetlenül - akkor is, ha nem tudja megfogalmazni őket.
Sokadik éve gondolkozom ezeken a kimondott és ki nem mondott félelmeken. Azt hiszem, két fő gyökerük van.
Egyrészt félnek a testüktől, ami hű szolgájuk volt eddig, de most egy betegséget hordoz, és nem úgy működik, ahogy tette azt korábban. Ez pedig bizonytalanná teszi jelenüket, és törékennyé jövőjüket.
Másrészt pedig félnek a kontroll hiányától. Nemcsak testük felett veszik el a kontroll a műtő felé haladva, hanem a sorsuk felett is: maszkos-sapkás ismeretlenek latex szagú kezei közé kerülnek, elalszanak, megoperálják őket, és mindebbe nekik már nincs beleszólásuk. “Bízzon bennünk!” - hangzik el megannyiszor a gépiesített mondat… de hogy bízzon az ember ismeretlenekben? Hogy bízzon bárkiben, amikor épp a saját testében sem tud bízni?
A műtét előtti pár percben a legfontosabb, amit adni tudunk egymásnak, az egy apró morzsája az emberségnek. Egy kedves mosoly, egy meleg kézfogás, egy simítás, egy őszinte kérdés, egy kis beszélgetés. Alulértékeljük néha, nem figyelünk rá eléggé, pedig ez legalább annyira hozzájárul a gyógyulásukhoz, mint bármilyen gyógyszer, amit adunk nekik. Ezzel a kis emberséggel mozdul meg a bizalom, és így nyer értelmet a "Bízzon bennünk!".
Van egy mondatom. Nem, igazából nem is az enyém, mert megannyi bölcs altatóorvostól és még bölcsebb asszisztenstől hallottam már az éveim során, de én is átvettem.
Talán bárgyúnak hangzik, de mégis szeretem. Így szól:
“Most pedig nincs más dolga, mint kitalálni, miről szeretne álmodni.”
Akkor mondom, mikor már átfeküdtek a műtő asztalára, és riadtan, visszafogottan, vagy épp beletörődve néznek körbe abban a rideg, idegen világban, ami egyben a gyógyulásuk előszobája.
Néha folytatom. Hogy gondoljon valami szépre, valami kedvesre, ami megnyugtatja, és amit magával vinne az álmába.
Nem kérdésként teszem fel - már megtanultam, hogy azt tolakodásnak vehetik. Aki el szeretné mondani, így is elmondja.
Ilyeneket mondanak:
“Arról, hogy meggyógyulok.”
“A családomról.”
“A csodás gyerekeimről.”
“Az unokámról.”
“A kiskutyámról, aki otthon vár.”
“Egy meleg, pálmafás helyről.”
“Anyukámról.”
Sosem hallottam még olyan választ, hogy…
“Több pénzről.”
"Egy jó üzletről."
"Ellenfeleim legyőzéséről."
“Előléptetésről.”
“Egy megnyert tárgyalásról.”
“Egy jobb autóról.”
Valahogy ilyenkor ezek az emberek, legyenek ők villamosvezetők, értékesítők vagy felsővezetők, helyesen priorizálnak. A műtő és az ő előtere a maga hűvös fényű dermedtségében egy varázslatos világ: hirtelen helyükre billennek az emberi értékek.
A műtő világában hirtelen igazat mondunk. Hirtelen azt mondjuk, ami felé tényleg haladnunk kéne az életünk során, és nem azt, amerre haladni kényszerülünk. Hirtelen tudjuk, mi a fontos.
*
-...és most nincs más dolga, mint mélyeket sóhajtani a tiszta oxigénből, és kitalálni közben, miről szeretne álmodni. - mondtam, bátorító hangon, miközben végigsimítottam a kemoterápiától meggyötört alkarján. A daganata miatt sürgős műtét várt rá, nagyon fájt a hasa. Bélelzáródása volt.
- Pizzáról! - mondta mosolyogva, és beesett arca megtelt élettel. - Amióta nem tudok enni, állandóan pizzára gondolok, érzem szinte az illatát… pedig régen nem is szerettem!
Erre nem tudtam mit mondani, és bár igyekeztem nem visszatükrözni ezt, legbelül kizökkentem a saját szerepemből. Meghatott az a bizakodás, az a bátorság, amivel egy napok óta éhező ember az életmentő műtéte előtt az akkor és ott elérhetetlennek tűnő étel illatát idézte fel a műtő steril levegőjében.
Mert mi mást jelenthetett válasza, mint azt, hogy ő az életről magáról szeretne álmodni?
A műtő világában az emberek különös bölcsesség birtokába kerülnek.
***
Utószó
A rengeteg pozitív visszajelzés hatására fenti írásom margóján egy másik Morzsa kerekedett, fogadjátok szeretettel itt.
Hasonló Morzsák:
