“Kopogással ne zavarják a rendelést.” - mutatott a nővér a táblára szó nélkül, kissé félrebiccentett fejjel, miközben a flegma arcára rosszul leplezett lenézés ült ki.
- Láttam, igen, de… - vetette közbe bizonytalanul a beteg.
- Akkor húzzon sorszámot, jelentkezzen be, és üljön le.
- De én… én csak receptért jöttem.
- Ide van írva az ajtóra: receptkiadás kedden. Ha most kell a recept, akkor jelentkezzen be, majd szólítani fogjuk - mondta a nővér, majd sarkon fordult, és a kelleténél valamivel erélyesebben csukta be az ajtót.
- Nem tudnak az emberek olvasni - morogta félhangosan, miközben visszaült a helyére, az orvos mellé, hogy ismét elveszhessen a papírmunkája tengerében.
Nem szerette az értetlenkedést. Minden világosan ki van írva az ajtóra, nem igaz, hogy nem olvassák el. Meg egyébként is, az épületbe való belépésnél mindenki elsétál a betegfelvételi iroda előtt, nem igaz, hogy nem veszik észre a hatvanas évekbeli nagy fehér táblán a kissé szögletes betűket, hogy “betegfelvétel”.
Nem szereti a tehetetlen embereket. Aránytalanul sok munkát okoznak az állandó kérdéseikkel, pedig munkája az így is van épp elég. Nyolc óra egy rendelés, óránként négy beteg, ebédszünet nincs, az harminckét beteg, de mindig jönnek többen, sürgősek, nem sürgősek, mindenfélék, és a vége az lesz, hogy itt ülnek, benne már jócskán a délutánban, és még mindig várnak kint a folyosón, pedig menni kéne a gyerekért, meg vásárolni kéne, főzni kéne, vasalni kéne, és ők itt ülnek, nem haladnak, mert az egyik nem hozott beutalót, a másik leleteket, a harmadik túl sokat beszél, a negyedik az unokájáról mutogatna képeket, az ötödik meg tényleg beteg, és sok vele a munka. És még ezek után szólítson be holmi soron kívüli kopogókat, akik nem tudják elolvasni az ajtón az egyértelmű feliratot?
Na még mit nem.
Persze nem volt ez mindig így. Valahol, mélyen, a lelke legmélyén talán érzett is némi szánalmat a néni iránt, aki a kézzel írt gyógyszerlistáját gyűrögette, és húzta maga után a bevásárlókocsiját. Talán valaha tett is volna vele kivételt. Sőt, talán tett is, ha nem vele, hát néhány másik öreg nénivel, kedvesen leültetve, visszaszaladva a géphez, megszakítva az addigi munkáját. Hiszen nem nagy dolog elküldeni egy nyomtatási parancsot, megvárni, amíg a gyenge tintasugaras nyomtató zimm-zümm-zimm-zümm hanggal kiköpi a halovány receptet, pecsételni egyet-kettőt, aláhamisítani a doktor aláírását, amíg az a másik beteget nézi, majd kivinni a néninek a kész receptet a folyosóra. Igen, biztos volt, hogy ezt megtette valakiért. Meg egy másik valakiért, egy harmadikért, egy negyedikért is, mígnem azon kapta magát, hogy nem jutott haza aznap sem időben, ahogy nem jutott haza az előző nap sem, és nem fog hazajutni másnap sem.
Talán a válása volt az a pont, ahol valami végleg eltörött benne. Egyik nap úgy ment haza, hogy nem volt otthon a férje, ami furcsa volt, mert mindig a férje ért hamarabb haza. Aztán nem volt otthon egy héttel később sem. Aztán kiderült, van valakije, valakije, akinek rendezett a haja, hosszúak a combjai, mindig mosolyog, és nem hordja haza az elnyűtt fehér munkaruháját mosni.
Szóval elváltak, ő meg egyedül maradt a gyerekkel, kivéve páratlan hét péntekén és szombatján, amikor az apjánál volt a fiú. A gyerektartás persze nem volt elég semmire, így bevállalt még egy állást, egy házi ápolást egy öregúrnál, akinek segítség kellett már ahhoz is, hogy kiüljön a vécészékre. Így hát heti háromszor a rendelés után még rohant át a tizenkettedik kerületbe, hogy ellássa a bácsit némi plusz pénzért - a gyereket pedig egy osztálytársa szüleire bízta, akik mindig időben mentek a sajátjukért az iskolába.
Valahol itt ért véget a türelme a bekopogó szívességkérőkkel szemben is. Már nem volt ereje, hogy mindenkinek segítsen, amikor magáról és a gyerekről is alig tudott gondoskodni. Amikor rohanás volt az egész nap, beszélgetni kellett megannyi emberrel, meghallgatni az örökös panaszaikat, mikor szíve szerint neki is panaszkodhatnékja volt, csak ő már nem tudott kinek panaszkodni. A munkaruhája megsárgult az évektől a hajtások mentén, a papucsa szét volt már taposva, ő maga jócskán meghízott (mert azért főzni még mindig remekül tudott!), a gyerek a haverokkal kezdett lógni, ő pedig futotta, nap nap után, a maga véget nem érő versenyét az idővel.
Kiégés? Ugyan, mi az, nincs neki arra ideje! Mint ahogy nincs ideje holmi bekopogó, receptért kuncsorgó nénikkel sem foglalkozni, mikor világosan ki van írva: kopogással ne zavarják a rendelést.
A néni erről mit sem sejtve elcsoszogott a betegfelvételi irodáig, és kért egy sorszámot.
- TAJ kártya? - kérdezte köszönés nélkül a pult mögött ülő, kissé kancsal hölgy.
- Jaj, istenkém, az most nincsen nálam - mondta tétován, és remegő ujjaival lapozgatni kezdte a felsalátásodott, régi típusú személyi igazolványát, hátha az öreg lapok között meglapul valahol a szürkészöldes kártya - De biztos benne vagyok a számítógépben, ide járok már harminc éve!
- És azt nekem honnan kéne tudnom? TAJ-szám alapú keresőnk van.
Felhívta a fiát, akinek az okostelefonjában mindig el van mentve a mama TAJ-száma.
Visszaült a cetlijével a folyosóra. Az előtte várakozó tíz ember fásult arccal nézte a kopott lambériát, a felhólyagosodott linóleumot, a különböző feliratokkal agyonragasztott ajtót, melyek között ott szerepelt a “Kopogással ne zavarják a rendelést”, valamint a “Receptkiadás kedden” is.
Ő is csak üveges szemmel meredt előre. Kivárja a sort, gondolta, van ideje. Mikor nyugdíjba ment, sok ideje lett, mióta pedig a férje meghalt, végtelen. Így hát elücsörög itt a folyosón. Elfogyott a szívgyógyszere, márpedig a háziorvos a lelkére kötötte, hogy abból nem hagy ki egy napot sem. Nem szokta így kicentizni, de most kiment a fejéből: a fiáék jöttek a hétvégén látogatni a kislánnyal, úgy örült nekik, hogy egész végig sütött-főzött, és egyszerűen megfeledkezett arról, hogy a gyógyszeres adagolóját csak vasárnapig töltötte fel, a hétfői skatulyába már nem jutott a gyógyszerből.
Röstellte is magát. Mostanában kimennek a dolgok a fejéből. A fia is leszúrta valamiért, meg most ez a nővérke is, a betegfelvételes is, de leszúrta a múltkor az ügyeletes orvos is, akit felhívott, amikor lázas volt, hogy ugyan lázzal miért tetszik ügyeletet hívni. De akkor is érezte magán a többi várakozó szúrós szemét, amikor odalépett az ajtóhoz, és félve bekopogott, annak reményében, hátha kap egy darab receptet sorbanállás nélkül.
Nem tudott másra gondolni, mint arra, hogy ebben a mai világban valahogy az emberek elfelejtettek kedvesnek lenni. Elfelejtettek egymásra figyelni. Elfelejtettek mosolyogni. Mindenki annyira küzd, siet, harcol a mindennapokkal és a többiekkel, hogy az emberek- gondolta- egyszerűen elfelejtettek egymással emberek lenni.
Előhúzta a keresztbe vetett, az évek során felrojtozódott pántú táskájából a kopott pénztárcáját, és kissé remegő kézmozdulatokkal kihajtogatta azt. Ott volt, közvetlenül a fia, a menye és a kislány közös, kissé már megfakult fényképe mellett a gyógyszerlistája, amit akkurátusan összeírt, mikor legutóbb a háziorvosnál volt. Gondolta, előkészíti, hogy ne bent kelljen majd a vizsgálóban keresgélni, mikor a nővérke már amúgyis türelmetlen. Bármennyire is béktetűrő volt, nagyon a lelkére tudta venni, ha leszidják.
Így ült hát a folyosón, és várt, kezében gyűrögetve a kézzel írt gyógyszerlistát, egyként a napi harminckettőből, nézve a feliratot, miszerint “Kopogással ne zavarják a rendelést”.
Hasonló Morzsák:
