Deprecated: Function create_function() is deprecated in /home/ragyogdt/public_html/wp-content/plugins/f2-tag-cloud-widget/f2-tagcloud.php on line 357
Credo • Ragyogd túl a mindennapokat!

Credo

(8 perces olvasási idő)

Ócska pozdorjából volt a gyóntatófülke ajtaja, és kissé akadt is, amikor megpróbálta maga mögött behúzni. 

– Dicsértessék! – suttogta rekedt hangon a félhomályban, miközben szoknyájának szélét kissé megemelve letérdelt a fa pallóra. Nem szerette a gyóntatófülkéket, sem a gyónást magát. Felesleges színjátéknak tartotta, régi korból maradt kötelező elemnek, aminek – véleménye szerint – nem sok köze volt a valós megbánáshoz. Már önmagában a tény, hogy egy másik embernek tételesen felsorolja azokat a vétkeket, amiket inkább Istennek mondana el, mint egy esetlegesen ítélkező embernek, kényelmetlen volt számára. Aztán ott volt még az is, hogy a gyengén pislákoló lámpa mellett, a gyóntatóablak lamelláin keresztül alig látta a másik arcát, pedig szüksége lett volna rá, hogy lássa az árkokat, amik bűnei hallatán kiülnek rá. No meg az átkozott pozdorja ajtó, ami épp csak annyit fogott fel a beszédhangból, hogy a soron következőnek az átlagosnál csak egy kicsit jobban kelljen hegyeznie a fülét, hogy kíváncsiság esetén tisztán hallhassa, mi zajlik bent, a fülke sötétségbe boruló világában… 

Nem szeretett gyónni.

– Mindörökké, lányom.

Meglepetten próbálta a lamellákon keresztül kivenni a pap arcát. Ez nem az az atya volt, akire számított, hanem egy teljesen másik, egy idegen. Díszes, aranyozott talárt viselt ezüstös szakálla alatt, és míg a talár egy hordóvá kerekedő hasat takart, az ezüst szakáll alá egy széles, barátságos mosoly bújt. 

– János atyára számítottam – mondta meglepődve. Meglepetésében még suttogni is elfelejtett, így hangja élesen törte át a dohos levegőt és a fojtogató csendet. – Mármint… – tette hozzá tétován, azon tűnődve, hogy hogyan lehetne ezt a mondatot kevésbé bántóvá formálni.

– Meglepődtél – fejezte be a pap. – Ez természetes. Én Ignáciusz atya vagyok a görög katolikus egyházból, és én segítek be János atyának a bérmálkozásra készülők gyóntatásában.

– Ó! – borzasztóan esetlennek érezte magát. Most miért bámulja ennyire ezt a szakállas papot? – Nem találkoztam még görög katolikusokkal.

A pap mosolygott.

– Hány éves vagy, lányom?

– Tizenhárom – felelte. 

– És mikor gyóntál utoljára?

– Hát… – habozott – tavaly karácsonykor… nem szeretek gyónni! – tette hozzá félig magyarázatképp, félig bocsánatkérően. 

– Ezt meg tudom érteni – mondta Ignáciusz, és bár az arcát takarták a lamellák és az ezüst szakáll, biztosra vette, hogy mosolyog. Bátorításnak vette a kedves gesztust, így vett egy nagy levegőt, és úgy döntött, életében először talán tényleg őszinte lesz a gyóntatófülke falain belül.

– Azt hiszem, én jobban meg tudom beszélni a Jóistennel, mit hibáztam, mint az emberekkel – hadarta, és érezte, ahogy elpirul a mondat felénél. Márpedig, ha már belekezdett, befejezi, gondolta. – De mivel a vallásom szerint muszáj gyónni, általában ugyanazt a két bűnt mondom el minden gyónásnál: hazudtam, és tiszteletenül beszéltem szüleimmel, nevelőimmel és barátaimmal. 

Ignáciusz, aki eddig hátát a gyóntatófülke falának támasztotta, most kicsit előre dőlt, közelebb a kettejüket elválasztó ablakhoz.

– Lányom, igazad van. Ezeket a bűnöket szerintem is meg tudod beszélni egymagad is a Jóistennel. Engem inkább az érdekel, van-e valami kérdésed a vallásoddal kapcsolatban így, tizenhárom évesen, a bérmálkozásod előtti utolsó szombaton. 

Ha egy kicsit felfele és jobbra mozdította a fejét, egész jól látta Ignáciusz arcát. Az nem rá nézett, hanem az egyik lamellát szemelte ki, állát pedig valószínűleg az összekulcsolt kezein pihentette, bár ebben nem lehetett teljesen biztos: a szakáll elrejtette a kézfejeket.

– A vallásommal kapcsolatban? – kérdezett vissza. 

– Azzal. Hamarosan nagykorú leszel az egyház számára. Azt már értem, hogy gyónni nem szeretsz.

– Hát… nem igazán. És nem szeretem a körmenetet sem, meg a hosszú miséket sem. Nem tudok figyelni. Unatkozom.

– Mikor figyelsz Istenre?

– Napközben. Meg amikor a dolgaimon gondolkozom. 

– Akkor a hiteddel nincsen baj – mondta Ignáciusz. Még mindig azt az egy pontot nézte a lamellán. – De vajon van-e valamilyen kérdésed a vallásoddal kapcsolatban? 

– Hát… – habozott. Tulajdonképpen rengeteg kérdése és kételye volt, ám, míg a többséggel úgy-ahogy megbirkózott, volt olyan, ami miatt már szinte mérges volt. – Két kérdésem van. 

Ignáciusz csendben hallgatott. 

– Az egyik… az egyik, hogy az állatoknak miért  nincs lelkük, és miért nem jutnak a mennybe. János atya azt mondta, nem jutnak oda, mert a mennyet Isten az embereknek tartja fenn, mint ahogy lelke is csak az embereknek van. De… de én nem akarok olyan mennybe menni, ahol nincsenek állatok! – fakadt ki, és ahogy mondta, beszéde a habozásból felgyorsult, hangja megerősödött, és érezte, ismét elpirul. Elmondta ezt egy hittanórán János atyának is, de az azt mondta, alázat kell ahhoz, hogy valaki elfogadja a vallás tanait, és az alázatot gyakorolni kell. Márpedig ő ezt gyenge válasznak érezte. 

Ignáciusz nevetett.

– Lányom, ez butaság – legyintett. – Nézd ezt el János atyának, őt is a szeretete és a hite vezérli. Az állatokat nehezebb megérteni, de akinek már volt állata, tudja, hogy egyszerűen nem lehet, hogy nincs lelkük. 

– Pontosan! – csattant fel, de hangját gyorsan visszafojtotta egy rekedt suttogássá – Olykor nagyobb lelkük van, mint egyik-másik embernek! 

A kutyájára gondolt, arra a csapzott, fekete, büdös jószágra, és mindarra, amit kapott tőle. Várta a tiltakozást, várta, hogy a klérus ellenkezzen, rendre utasítsa és akár még meg is feddje. Kész volt a vitára. 

De nem jött ellenvetés. 

– Vagy legalábbis: tisztább – javította ki Ignáciusz higgadtan.

Csend ült a fülkére. 

– Lányom, – mosolygott Ignáciusz – Ézsaiás óta tudjuk, hogy amikor eljön a mennyek országa, “akkor majd a farkas a báránnyal lakik, a párduc a gödölyével hever”. Mi ez, ha nem állatsereg a mennyben? 

– Akkor tehát… ez az állítás hülyeség? – kérdezte.

– Talán csak egy téves értelmezés – mondta Ignáciusz. – Nincs egyszerű dolgunk, amikor itt a földi élet bizonytalanságai között bizonyosságot keresünk a halálon túli létről. Nézd el, hogy a vallásaink olykor másképp értelmeznek nehéz kérdéseket. Van-e más kérdésed még a vallásoddal kapcsolatban?

– Van – mondta, felbátorodva. – Az öngyilkosok… – itt egy kis szünetet tartott. Próbálta elkapni Ignáciusz tekintetét a lamellákon keresztül, bátorítást remélve, de nem sikerült felvenni a szemkontaktust. – Én nem hiszem el, hogy mind a pokolra jutnak. Mármint… nem pártolom, nem helyes, de… akkor sem érdemlik meg a poklot. Nem jókedvükben lettek öngyilkosok, hanem irgalmat remélve! – mondta, és érezte, hogy az arca ismét lángol, keze ökölbe szorul. Dühös volt – igen, ez a jó szó rá! -, dühös, hogy épp az a vallás, ami annyira hisz a földi szenvedés utáni megváltásban, örök kárhozatra ítéli a legelkeseredettebbeket. 

– Nehéz kérdések nyomják a lelkedet, lányom – mondta Ignáciusz, és egy mély sóhajtással hátra dőlt. – Nehezek, de fontosak. – Megvakarta a szakállal borított arcát.

– Azt hiszem, hogy mi, akik olyan szerencsések vagyunk, hogy tudjuk viselni a terheinket, nehezen értjük meg, hogy kerülhet valaki olyan helyzetbe, hogy terhei alatt összetörve eldobja az életét, amit Istentől kapott. Egy vallás sem mondhatja azt, hogy ez egy helyes cselekedet. És mégis… azt hiszem, nyugodtan bízhatunk abban, hogy Isten árnyaltabban gondolkozik, mint mi. Ő, velünk ellentétben, látja az öngyilkosok lelkét. Hiszem, hogy ha akárcsak egy szikrányi megbánás vagy kétely is van bennük a tettük elkövetése előtti utolsó pillanatban, az nem marad Isten előtt észrevétlen. Ily módon, lányom, odakerülhetnek Isten mellé, ahogy a bal lator is elnyerte az örök életet. Hidd el, lányom, több igazság van az égben, mint a földön.

– Remélem, több… – mondta – mert akit én ismerek, és öngyilkos lett, azt az az egyház nem akarta eltemetni, ahol én éppen bérmálkozni készülök. 

– A törvényeket, legyenek azok világiak vagy egyháziak, ember alkotja, lányom, de a valós ítélet Istené. Ezt sose téveszd szem elől.

Bólintott. 

– Mit lesz a feladatom? – kérdezte.

– A feladatod, lányom?

– A feloldozásért. Gyóntam. 

Ignáciusz levette a tekintetét a lamelláról, és élesen átnézett az ablakon túlra. Akkor találkozott először a tekintetük.

– A feladatod, hogy megőrizd a hitedet. Ez az egyik legfontosabb feladatod ebben az életben. 

– Köszönöm… – mondta, és amennyire a fülke alacsony mennyezete engedte, felállt – Dicsértessék. 

– Mindörökké. 

Átadta a pozdorja ajtót a soron következőnek. És bár akkor még nem tudta, Ignáciusz szavai örökmécsesként pislákoltak benne, míg élete utolsó napjának végén le nem hunyta örökre a szemét, hogy megismerje az igazságot az élet igazságtalanságai mögött. 

 

Dr. Máté-Horváth Nóra

Kövess Facebookon!

Legutóbbi bejegyzések

Kategóriák

78725814_471988990189396_2659472294035849216_o
kagyló

Nézd meg a könyvem!

2019 decemberében megjelent A Camino maga az Élet című regényem, melyről az alábbi linkre kattintva olvashatsz többet.

Olvass a könyvről!

© 2017-2020 Ragyogdtul.hu 

Készítették Dr. Máté-Horváth Nóra és örök barátja, Firsh. Minden jog fenntartva. Az oldal és annak teljes tartalma, beleértve az írásos és képi elemeket, Dr. Máté-Horváth Nóra tulajdonát és szellemi termékét képezik, ezek bármilyen formában történő felhasználása, másolása a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvényben foglaltaknak megfelelően szerzői jogvédelem alatt állnak, felhasználásuk  csak a szerző írásos engedélyével lehetséges.

*

Adatkezelési tájékoztató