Ambivalens a viszonyom az orvosi mivoltommal. Többször éreztem úgy, hogy a gyermekkorom óta dédelgetett álmom, hogy orvos legyek, pont akkor hagyott cserben, mikor végre beteljesült.
Mert bár orvos lettem, és hirtelen ott voltam a műtőben, a betegágy mellett, az intenzív osztály modern gépei között, a megbeszéléseken és a könyvek felett, valahogy nem találtam a helyem.
Több év kellett, amikorra meg tudtam fogalmazni, mi pontosan a bajom. Nem, vagy nemcsak az egészségügyben uralkodó farkastörvények vagy a saját tanulási utam lassúsága zavartak, hanem sokkal inkább az, hogy abból, amit csináltunk, mintha kimaradt volna az ember.
Néha elfelejtünk emberek lenni egymással, kollégák között, vagy, ami még rosszabb, elfelejtünk emberek lenni a pácienseinkkel. Sőt, sokszor elfelejtjük, hogy ők is emberek. Betegségeket látunk, szervi bajokat, amiket protokollszerűen kivizsgálunk és gyógyítunk… de elfelejtjük őket egészben nézni. Emberként.
Első éves egyetemista koromban egy kiváló tanárt kaptunk orvosi kommunikáció tárgyból. Egy gyakorló orvost, szakterülete szerint egy pszichiátert, akiben megvan az a képesség, hogy minden mozdulatával jelezze a betegei felé, hogy figyel rájuk, ott van velük. Bár ekkor még több, mint öt évnyi tanulmánnyal előttem, nagyon messze voltam a valós betegellátástól, megfogadtam, hogy amennyire csak lehet, megszívlelem a tanításait emberről, kapcsolódásról, a kapcsolatok gyógyító erejéről, a szavak hatalmáról.
Hat évvel később, első éves rezidens koromban erre rárezonálva sokat meséltek nekem a pozitív szuggesztiók erejéről, azaz arról, hogyan segítik gondosan megválogatott, jól irányított szavaink betegeink gyógyulásba vetett hitét, sőt, a gyógyulásukat.
Arra tanítottak, a paternalista orvos-beteg viszony káros és romboló.
Ehhez képest kollégák ezrei kígyóznak nap mint nap végig osztályukon “A Vizit” részeként. Bevonulnak a kórtermekbe, ahol ilyenkor megfagy a levegő, a betegek visszafekszenek ágyukba, megigazítják a takarót, aggodalommal pislognak az újonnan érkezettekre. Egy szigorú arcú főorvos megáll az ágy végében, nézi a lázlapot, hümmög. A páciens, aki épp sorra kerül, megszeppenve néz fel a fehér köpenyes emberre, aki ugyan alig csak egy méterre van tőle, de olyan, mintha egy másik világban, valami elérhetetlen messzeségben lenne. Egyes szám harmadik személyben beszélnek róla a saját ágyának végében, olyan kifejezéseket használnak, amiket nem ért. Néha kitakarják az ágyban, megmutatják a lábát, a hasát vagy bármely testrészét a szemlélődő, néma orvostömegnek, akik aztán bólintanak.
Róla beszélnek, de nem hozzá. Hozzá csak jobb esetben egy köszönés és egy “hogy vagyunk?” jut, ami, bár biztos van mögötte jóindulat, gépiesnek és személytelennek hat.
Tele lennének kérdésekkel, de csak a legbátrabbak merik ezt a ceremóniát kérdésekkel félbeszakítani - és általában már a második kérdésnél elillan a bátorságuk, a rájuk szegeződő komor szempárok, és olvashatatlan arckifejezések kereszttüzében.
Elvesznek.
Amit ilyenkor leginkább elveszítenek, az az emberi méltóságuk. A saját individualitásuk.
Ott vannak egy ágyban, pizsamában, egy betegség által sújtva, félelmekkel és szorongásokkal. Azt érzik, sorsuk nem az ő kezükben van, elveszett a kontroll, és csak sodródnak életük vizén. Néha aztán bejönnek hozzájuk olyanok, akikben szeretnének bízni, akikről szeretnék azt hinni, hogy meg tudják állítani a sodródásukat, talán még az irányítást is vissza tudják nekik adni saját életük felett… de sokszor nem tudnak teljesen bízni. Csak remélni tudják, hogy bízhatnak abban a szigorú arcú ismeretlenben, aki most ott áll az ágyuk végében, és az lázlapjukat nézi.
Mert a bizalomhoz több kell, mint egy doktorátus. A bizalomhoz több kell, mint egy terápiás tervet felállítani.
A bizalomhoz az kell, hogy leülj az ágya mellé, de legalábbis oda állj mellé, és megérintsd - akár fizikailag is, de lelkileg mindenképp.
A bizalomhoz hozzá is kell szólnod. Nem, a jó napot és a hogy vagyunk nem tartozik ide. Szólítsd a nevén. Kérdezd meg őszintén, hogy érzi magát. Figyelj a válaszára. Figyeld, amit mond és ahogy mondja.
A bizalomhoz kapcsolódni kell vele. Érezni kell őt. Be kell vonnod a lelkedet a vele való kommunikációba.
A bizalomhoz éreztetned kell vele, hogy nem vagy több nála, nem vagy különb nála, akár te is lehetnél az ő helyében - de most nem vagy, viszont itt vagy, és a legjobb tudásod szerint segítesz.
A bizalomhoz le kell vetned azt a paternalista göncöt, amit megtanultál felvenni és viselni orvosi éveid alatt. Mert ez a gönc nem gyógyít.
Mert ami igazán gyógyít hosszú távon, az a kapcsolat.