Az első

(5 perces olvasási idő)

Arra emlékszem, hogy február tizenharmadikán született.

Nem mintha ilyen jó lenne a dátumokra vonatkozó emlékeztetem, de ez esetben volt mihez kötnöm ezt a napot, ugyanis történetesen én is február tizenharmadikán születtem – igaz, harmincegy évvel később, mint ő.

Míg azonban előttem még az orvostudomány, a statisztika és talán a Jóisten szerint is évtizedek álltak, ő ugyanezt nem mondhatta el magáról.

Arra is emlékszem ugyanis, hogy haldoklott.

Körülbelül négy éves korom óta akartam orvos lenni, és a találkozásunkig eltelt húsz évben számtalanszor elképzeltem, milyen lesz majd ő. Milyen lesz majd az az első ember, aki így vagy úgy, de azt mondhatja majd, hogy én vagyok az orvosa. Elképzeltem én őt mindenfélének, férfinak, nőnek, gyereknek és aggnak (amolyan fiatalkori fantáziák voltak ezek, mert hát hogyan képzeld el, milyen lesz az első ember, akin segítesz, ha nem úgy, hogy mindenféle verziót behelyettesítesz a fejedben élő képbe?), elképzeltem őt náthásnak és súlyos betegnek egyaránt, de azt hiszem, húsz év alatt egyszer sem képzeltem el azt, hogy az első betegem meghal.

Márpedig az első betegem, ez a nálam napra pontosan harmincegy évvel idősebb férfi, három nappal azután, hogy a nevem rákerült a lázlapján a “Kezelőorvos” rubrikába, meghalt.

Persze nem miattam halt meg. Már nem emlékszem pontosan a részletekre, de valami súlyos hasűri folyamat miatt végzett életmentő műtét sokadik felvonása után mondott le róla az akkori orvostudomány.

Az intenzív osztálynak van egy nagyon különös hangulata. Falai között a nevéhez méltó intenzitással van jelen egyszerre az élet és a halál, és ez a két alig értelmezhető állapot olyan gyorsan tudja egymást kergetni, és olyan törékeny és pillanatszerű, mint a tavaszi napsütésben násztáncukat lejtő pillangók. Azt hiszem, ez az illékonyság és pillanatnyiság csábított engem naív medikusként ebbe a különös világba, ez, és még talán az az őszinte remény, hogy akár az utolsó pillanatban is tudunk segíteni, fordítani a kockán, és – átmeneti győzelmet aratva – ideiglenesen elkerülni az elkerülhetetlent. 

Mindezek után azt hiszem, sejthető, hogy az első betegemet nem pont úgy képzeltem el, mint valakit, akinek már csak napjai, esetleg csak órái vannak hátra ebben az életben. Két hete dolgoztam, amikor egy reggeli viziten kijelölték őt nekem – vagy engem neki, ki tudja. Néztem a szájába vezetett csövön át lélegeztetett, békés arcú, alvó embert, akivel történetesen egy napon születtünk, és akinek a hasán egy hatalmas, friss, de mégis átázott kötés éktelenkedett; és hirtelen, ott, huszonnégy éves koromban, minden addiginál jobban éreztem, mit jelent az, hogy az élet véges. 

Utólag azt hiszem, szerencsés voltam, hogy csak akkor éreztem ezt először ennyire intenzíven. Milyen jó volt addig burokban élni!

– Mit csináljak vele? – kérdeztem félig kétségbeesetten a főnökömtől. De tényleg, mit kell csinálni egy haldoklóval? Erről miért nem tanultunk az egyetemen semmit?

– Segíts neki – jött a válasz. 

Nem értettem. Nem tudunk rajta segíteni, hiszen éppen az imént beszéltük át a vizit előtti tanácskozáson a kinti teremben, hogy nincs tovább, nincs több ötlet, nincs több módszer: meg fog halni.

Nem tudtam, mit mondjak. A főnököm viszont – ki tudja, miért – azt hiszem, értett.

Nórikám – mondta, és én meglepődtem a szokatlanul bensőséges megszólításon, ami valahogy éles kontrasztot adott az intenzív osztály zordságával -, nem az a segítség, hogy minden áron küzdesz valami ellen, amit úgysem tudsz megakadályozni. A betegednek, bár meg fog halni, segíteni kell addig is. 

Ahogy ott álltam az ágya mellett, és néztem a feje fölötti monitoron futó színes görbéket és állandóan változó számokat, egy ideig talán észre sem vettem, hogy kinyitotta a szemét, és engem néz. Aztán valahogy mégis összeakadt a tekintetünk (micsoda égszínkék szeme volt!), és én – magam sem tudom, miért – elmosolyodtam. Amolyan bátortalan mosoly volt ez, mint amikor csínytevésen, vagy a csínytevés gondolatán kapnak egy esetlen gyereket, és az zavarodottan, félig bocsánatkérően elmosolyodik.

Amennyire a szája szélén rögzített lélegeztető tubus engedte, ő is elmosolyodott. 

– Jó reggelt… – mondtam bizonytalanul. Ő, valamiféle furcsa fénnyel a szemében, ami magában hordozza  a haldoklók bölcsességét, tovább mosolygott.

– Mivel tudok Önnek most segíteni? – kérdeztem némi habozás után. Fogalmam sem volt, hogy hogy fog tudni nekem válaszolni, ha egyszer szótlanságra van ítélve állapota és a lélegeztetés által.

Mennyi mindent nem tudtam még akkor az emberről! Nem tudtam még például, hogy erre a kérdésre tökéletesen lehet szavak nélkül is felelni. Ez a férfi például, aki napra pontosan harmincegy évvel volt idősebb nálam, és lehet, hogy harmincegy óránál is kevesebb ideje volt már hátra ebben a földi életben, egyszerűen csak felemelte az ödémától lomhább, gyenge kezét, és felém nyúlt. 

Ösztönösen megfogtam a kezét. Természetellenesen püffedt volt, ujjai ügyetlenül kulcsolódtak rá az enyéimre, de a tenyere mégis meleg volt még néhány napig.

Abban a néhány napban, amíg még futottak a színes görbék a monitoron, amíg még változtak a digitális, színes számok, és amíg még meleg volt az érintése, én minden nap kezetfogtam vele.

Nem tudtam akkoriban biztosra, hogy ilyen segítségre gondolt-e a főnököm, de valamiért úgy láttam, ez a kézfogás segít, és segített talán még akkor is, amikor a legutolsó napján már olyan sok altatót és fájdalomcsillapítót igényelt az állapota miatt, hogy tulajdonképpen egyfolytában aludt, felkészülve arra a nagy alvásra, ami enyhülést és békét hoz majd számára.

Amikor végül kikapcsoltuk a feje fölött a monitort, ami addigra már tartósan nullát mutatott ott, ahol korábban a percenkénti szívveréseinek a száma volt, úgy emlékszem, nem sirattam el. A sírásnak valahogy nincs helye az intenzív osztályon, ezt hamar megtanultam. De az első betegnek, annak helye van a szívünkben, és az enyémben ő alighanem örökre ottmarad, a kék szemével, a kezével, valamint a születésének és a halálának a pontos dátumával együtt.

 

Dr. Máté-Horváth Nóra

Kövess Facebookon!

Legutóbbi bejegyzések

Kategóriák

78725814_471988990189396_2659472294035849216_o
kagyló

Nézd meg a könyvem!

2019 decemberében megjelent A Camino maga az Élet című regényem, melyről az alábbi linkre kattintva olvashatsz többet.

Olvass a könyvről!

© 2017-2019 Ragyogdtul.hu 

Készítették Dr. Máté-Horváth Nóra és örök barátja, Firsh. Minden jog fenntartva. Az oldal és annak teljes tartalma, beleértve az írásos és képi elemeket, Dr. Máté-Horváth Nóra tulajdonát és szellemi termékét képezik, ezek bármilyen formában történő felhasználása, másolása a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvényben foglaltaknak megfelelően szerzői jogvédelem alatt állnak, felhasználásuk  csak a szerző írásos engedélyével lehetséges.

*

Adatkezelési tájékoztató