Gyerekkorom hétvégéinek hajnalán megébredve, a szobám csendjében, a redőnyön átszűrődő reggeli napfényben emlékszem, lassan, csak nagyon lassan kúszott az idő. Talán felnőttként már el is felejtjük azt a mérhetetlen türelmetlenséget, ami egy ébredő kisgyereken úrrá lesz, mikor a felnőttek még alszanak. Talán már nehéz visszaidéznünk azt a bizsergető érzést, a kalandvágyat, ami miatt gyerekként alig várjuk, hogy kezdődjön már a nap - hisz’ a világ sokkal izgalmasabb, mintsem hogy egy paplan alatt, csukott szemmel aludjunk benne.
Elképzelhetetlenül lelassult az idő abban a hajnali idősávban, míg arra vártam, hogy neszelést halljak a szülői szoba felől, jeléül annak, hogy indul az aznapi kaland. Ebben a megállni látszó időben egy különös játékot találtam ki úgy négy-ötéves koromban, mikor a korosztályos átlaghoz képest már kicsit ügyesebben bántam a számokkal: azzal múlattam a múlni egyáltalán nem akaró időt, hogy kiszámoltam, éppen hány napos vagyok.
Szorozni persze nem tudtam, így hát maradt az összeadás. Háromszázhatvanöt meg háromszázhatvnöt meg háromszázhatvanöt meg háromszázhatvanöt meg egy szökőév meg - milyen hónap is van? március? - harmincegy meg huszonnyolc meg - hanyadika is van? kilenc? - kilenc, az egyenlő… na, ma ennyi napos vagyok.
Alig múltam négy, mikor ezt a játékot elkezdtem, de évekig kísért.
Arra például nagyon emlékszem, hogy a kétezret mennyire vártam. Nem az évszámot, az még elképzelhetetlenül messze volt, hanem a kétezredik napomat. De izgalmas volt! Persze pont aznap elfelejtettem megszámolni, kétezervalahánynál jutott eszembe, de még vissza tudtam emlékezni a pár nappal korábbi jeles fordulóra, így mindegy is volt.
A kétezerötszázadiknál már iskolás voltam. Emlékszem, épp Mikulás előtti nap volt, vasárnap.
Aznap furcsa gondolat tört rám: rájöttem, hogy ez a számláló nem nőhet a végtelenségig. Például rájöttem, hogy a negyvenezret nem biztos, hogy elérem. A harmincezret még valószínű, de a negyvenezret nem. Rájöttem, hogy ez a számláló egyszercsak, egy általam nem ismert számnál, meg fog állni.
Azt hiszem, valahol itt szembesültem azzal, hogy az én életem is véges.
De nem ez volt a legmeglepőbb. Kétezerötszáztól harmincezerig is van még huszonhétezerötszáz nap, az elég soknak tűnt akkoriban ahhoz, hogy ez csak egyfajta furcsán nyomasztó, de kellően távoli gondolat legyen - majdnem annyira távoli, mint hogy a Nap pármilliárd év múlva bekebelezi a Földet.
Ami igazán meglepett - ugyanazon a decemberi hajnalon, amikor az utolsó számon kezdtem el gondolkozni -, az a kis késéssel, szinte észrevétlenül érkező, de makacsul maradandó gondolat, hogy ez a számláló akár meg is állhat majd háromezernél. Sőt, kétezer-ötszázegynél is. Sőt, akár kétezer-ötszáznál is. Arra a különös gondolatra jutottam tehát a megállni látszó hajnali időben, hogy tényleg megállhat az időm. Bármikor. Most is. Nem tudhatom biztosan előre. Talán az utolsó napomon sem fogom tudni, hogy az történetesen épp az utolsó napom.
Mikor lesz vajon az utolsó napom?
Életem kétezerötszázadik napján értettem meg, hogy semmi, de semmi valós kontrollom nincs a számlálóm felett.
És talán az volt az utolsó hajnalom, hogy kiszámoltam unalmamban, hány napos vagyok.
Hasonló Morzsák:
