Remény

– Remélem, ennyi szenvedés után ez a műtét már valóban meggyógyít – mondta. Beesett, barna szemeiben, melyek melegsége erős kontrasztot adott a halvány bőréhez képest, ott volt a könyörgés és a kétségbe esett remény.

Fogtam a gyönge kezét. Nem is fogtam igazából, csak a bemutatkozáskor úgy maradt a kezünk, összekulcsolva. Talán ő nem engedte el az enyémet, vagy én az övét – nem tudom.

Már mielőtt odaléptem az ágyához, megállapítottam magamban, hogy ez nem lesz egy egyszerű műtét, sem az operáló kollégáknak, sem az aneszteziológiai csapatnak. Sápadt volt és gyenge.

Kelleni fog még egy branül.

Kelleni fog néhány olyan készítmény, amit rutinból nem adunk.

Szúrnom kell egy epidurált.

Át kell olvasnom újra, tüzetesebben a kórtörténetét.

Vennem kell egy gyors labort, hogy lássuk még a műtét elején, milyen értékekről indulunk.

Be fogom hozatni a megrendelt vért, szinte biztos, hogy kelleni fog.

Mindig ad egy biztonságérzetet, amikor egy jól megtanult, hideg logikával végig tudom gondolni, mi kell ahhoz, hogy a várható nehézségeket ki tudjuk védeni. Ezzel a biztonságérzettel léptem az ágyához bemutatkozni, határozottan, de szándékaim szerint kedvesen. Aztán összekulcsolva maradt a kezünk, miközben ő mesélt.

Kemoterápiáról. Szenvedésről, amire nem lehet felkészülni. Reményről, mint az egyetlen fényforrásról a sötétségben, hogy a műtét segíteni fog.

– Hosszú utat járt be… vigyázunk magára – mondtam, bízva abban, hogy nem tűnnek üresnek a szavaim, és hogy a hangom nem árulja el azt a tehetetlenséget, ami belül feszítette a hangszálaimat.

 

*

 

– És most nincs más dolga, mint kitalálni, miről szeretne álmodni – mondtam a műtőben. Rám nézett.

– Az unokámról – mondta. – Három éves.

A műtét hosszú négy órája semmivel sem volt könnyebb, mint amit az ágyához lépve sejteni lehetett. Csapatmunka, folyamatos küzdelem, dilemmázás, majd egy nehéz döntés, zárás. Nem lehetett érdemben megszabadítani a terhétől, amit az élet végjátékként rárakott. Csak remélni tudtam, hogy miközben mi küzdünk és döntünk, ő álmában az unokájával van, egészségesen és erősen, és biciklizik, palacsintát süt vagy épp mesét olvas neki.

 

*

 

– Meggyógyulok? – kérdezte félálomban – Vége van? Nagyon fázom.

– Túl van a műtéten, és most betakargatjuk a meleg ágyában – mondtam.

– De jó – motyogta -, akkor már meggyógyulok.

 

Közvetlen a műtét utáni ébredéskor még nem érkezett el az ideje, hogy megtudja az igazat. Még nincs is igazán ébren, hamarosan vissza fog aludni. Még úgysem értené. Még nem tudna vele mit kezdeni.

Hagytuk hát belezuhanni a reményt adó, puha álmába a meleg ágyában. Ráér este megtudni az igazat. Én pedig, bevallom, titkon örültem, hogy most nem nekem kell majd elmondanom, hogy reménytelenné vált a reménye.

 

Dr. Máté-Horváth Nóra

Kövess Facebookon!

Legutóbbi bejegyzések

Kategória

if_resolutions-05_897243

Olvass Morzsákat

A Morzsák alatt általam írt történeteket, novellákat és apróságokat találsz, olvass tovább!

Olvasd a többi írásom!
if_lightbulb_62310

Olvass a coachingról

A coaching egyre inkább felkerül a mentális segítő szakmák térképére.

Ha úgy érzed, Neked szól, jelentkezz hozzám bátran coachingra!

Többet a coachingról!
profil1.3

Olvass rólam

Amennyire az interneten lehet, oldalamon bemutatkozom leendő ügyfeleimnek és olvasóimnak szakmám, életutam és motivációm ismertetésén keresztül.

Olvasd el, ki vagyok!

© 2017-2018 Ragyogdtul.hu 

Készítették: Máté-Horváth Nóra és örök barátja, Firsh. Minden jog fenntartva. Az oldal és annak teljes tartalma, beleértve az írásos és képi elemeket, Dr. Máté-Horváth Nóra tulajdonát és szellemi termékét képezik, felhasználásuk csak a szerző írásos engedélyével lehetséges.

*

Adatkezelési tájékoztató