- Remélem, ennyi szenvedés után ez a műtét már valóban meggyógyít - mondta. Beesett, barna szemeiben, melyek melegsége erős kontrasztot adott a halvány bőréhez képest, ott volt a könyörgés és a kétségbe esett remény.
Fogtam a gyönge kezét. Nem is fogtam igazából, csak a bemutatkozáskor úgy maradt a kezünk, összekulcsolva. Talán ő nem engedte el az enyémet, vagy én az övét - nem tudom.
Már mielőtt odaléptem az ágyához, megállapítottam magamban, hogy ez nem lesz egy egyszerű műtét, sem az operáló kollégáknak, sem az aneszteziológiai csapatnak. Sápadt volt és gyenge.
Kelleni fog még egy branül.
Kelleni fog néhány olyan gyógyszer, amit rutinból nem adunk, de nála fontos lehet.
Szúrnom kell egy epidurált.
Át kell olvasnom újra, tüzetesebben a kórtörténetét.
Vennem kell mintát egy friss laborvizsgálathoz, hogy lássuk még a műtét elején, milyen értékekről indulunk.
Be fogom hozatni a házba a vérellátótól megrendelt vért, szinte biztos, hogy kelleni fog, legkésőbb a műtét után.
Mindig ad egy biztonságérzetet, amikor egy jól megtanult, hideg logikával végig tudom gondolni, mi kell ahhoz, hogy a várható nehézségeket ki tudjuk védeni. Ezzel a biztonságérzettel léptem az ágyához bemutatkozni, határozottan, de szándékaim szerint kedvesen. Aztán összekulcsolva maradt a kezünk, miközben ő mesélt.
Kemoterápiáról. Szenvedésről, amire nem lehet felkészülni. Reményről, mint az egyetlen fényforrásról a sötétségben, hogy a műtét segíteni fog.
- Hosszú utat járt be… vigyázunk magára - mondtam, bízva abban, hogy nem tűnnek üresnek a szavaim, és hogy a hangom nem árulja el azt a tehetetlenséget, ami belül feszítette a hangszálaimat.
*
- És most nincs más dolga, mint kitalálni, miről szeretne álmodni - mondtam a műtőben. Rám nézett.
- Az unokámról - mondta. - Három éves.
A műtét hosszú négy órája semmivel sem volt könnyebb, mint amit az ágyához lépve sejteni lehetett. Csapatmunka, folyamatos küzdelem, dilemmázás, majd egy nehéz döntés, zárás. Nem lehetett érdemben megszabadítani a terhétől, amit az élet végjátékként rárakott. Csak remélni tudtam, hogy miközben mi küzdünk és döntünk, ő álmában az unokájával van, egészségesen és erősen, és biciklizik, palacsintát süt vagy épp mesét olvas neki.
*
- Meggyógyulok? - kérdezte félálomban - Vége van? Nagyon fázom.
- Túl van a műtéten, és most betakargatjuk a meleg ágyában - mondtam.
- De jó - motyogta -, akkor már meggyógyulok.
Közvetlen a műtét utáni ébredéskor még nem érkezett el az ideje, hogy megtudja az igazat. Még nincs is igazán ébren, hamarosan vissza fog aludni. Még úgysem értené. Még nem tudna vele mit kezdeni.
Hagytuk hát belezuhanni a reményt adó, puha álmába a meleg ágyában. Ráér este megtudni az igazat. Én pedig, bevallom, titkon örültem, hogy most nem nekem kell majd elmondanom, hogy reménytelenné vált a reménye.
*
Megjegyzés 2019 nyaráról:
Mindez egy éve történt, és bevallom, szinte el is felejtettem már, mígnem a napokban, emlékezvén a nevére, rákerestem a kórházi adatbázisban. Emlékeztem a nevére, mert annyira hasonlított valakiére, aki annak ellenére, hogy alig ismertem, fontos volt nekem.
Beírtam hát az ismerősen csengő nevet.
Meghalt néhány hónappal ezelőtt.
Hosszasan néztem a kijelzőt, belül először üresnek érezve magam, majd teret engedve az eddig távol tartott szomorúságnak, amit a halála felett éreztem, majd a reménynek. A reménynek, hogy az utolsó időszakát méltóságban tölthette. A reménynek, hogy azokkal lehetett, akiket szeretett, és úgy búcsúzhattak, ahogy szerették volna.
A reménynek, hogy bárhol is van most, már jó neki.
Hasonló Morzsák:
