Az írás teljes terjedelmében a wmn.hu oldalon jelent meg.
Hajnali öt óra husznöt perc volt, mikor csörgött a telefonom.
Felriadtam. Gyönyörű kora nyári hajnal volt, a nap szaggatott aranyszínű csíkokban szűrődött át a redőnyömön keresztül, és nekem mégis görcsben volt a gyomrom. Abban a pár másodpercben, amíg a telefonért nyúltam, az ébredő agyamban egy félelem körvonalazódott: ha ebben az órában hívnak, az csak rosszat jelenthet.
Fáradt férfihang a vonalban, a traumatológiai intenzív osztály éjszakai ügyeletese. Sajnos nem tud jó hírekkel szolgálni, mondta, éjjel kétszer is be kellett vinni a nővéremet a műtőbe csillapíthatatlan hasi vérzés miatt. Harmincvalahány egység vérkészítményt kapott éjjel, a vérellátó készlethiányossá vált, egész éjjel nagyon nagy dózisban ment neki a keringéstámogató gyógyszer.
- És most? - értelmesebb kérdés nem jutott eszembe. Vállammal az arcomnak szorítottam a mobilomat, miközben remegő jobb kezemben egy tompa hegyű ceruzával játszottam, amivel az előbb olyan szavakat vetettem papírra, mint “vér”, “plazma”, “reoperáció”, “keringéstámogatás”.
- Hát… intenzívesként tudod, hogy ez mi jelent.
Tudom hát, gondoltam, csak most nem intenzíves vagyok, hanem hozzátartozó. Ennyi egység vér, plusz önmagában a súlyos baleset, a végtagtörések, a mellkasi és a hasi sérülés akkora gyulladást tud indítani a szervezetben, ami néhány nap alatt egy uralhatatlan és visszafordíthatatlan láncreakcióvá súlyosbodik, minimalizálva ezzel a túlélés esélyeit. Kegyetlen dolog túlélni a frontális autóbalesetet, majd mégis belehalni napokkal később. Most pedig arra céloz nekem az ismeretlen, fáradt kolléga a vonal túlsó végén, hogy ez vár a nővéremre is.
Hozzátartozóként nem így gondolkozom. Hozzátartozóként azt érzem, kell lennie még valami kis esélynek. Tenni kell valamit.[...]
Olvassátok hát a teljes írást a wmn.hu-n!
Hasonló Morzsák:
