- Mi volt a kedvenc dolgod a betegséged előtti életedben? - kérdeztem tőle egy este, az ágya szélén ülve, amikor egy nagyon kellemetlen beavatkozás után ott maradtam beszélgetni mellette.
- A hajam… olyan szép, aranybarna színe volt, tudod? Nagyon szerettem fésülni. A kórházba kerülésem előtt épp be akartam festetni. Azt hiszem, ha kinőne újra, sosem festetném be…
Tűnődve néztem. Egy sovány, törékeny, sápadt, kopasz kamaszlány nézett vissza rám félmosolyával, a múltra emlékezve, ami akkor és ott, az intenzív osztályon, az ágyában szinte elérhetetlennek és távolinak tűnt. És mégis, ahogy mondta, melegebb lett a szobában és melegebb lett a szívünkben, és egy kicsit olyan volt, mintha a kinti hideg novemberi szürkeségen, a kórházi neonfényen, a gépek zaján és az oxigénszondán süvöltve áramló gáz sistergésén átderengne egy fiatal kislány kacagása, amint hosszú, aranybarna haját dobálja játékosan a késő délutáni napsütésben.
Ma, öt évvel később, eszembe jutott a neve. Csak úgy bevillant, abból az elérhetetlen távolból, ahova emlékeink kerülnek. Kíváncsi voltam, mi lehet vele… és bár féltem, hogy csak egy üres oldal fogad, hogy valamikor mégis elvesztette a küzdelmet, rákerestem modern világunk közösségi arckönyvében.
Megtaláltam. Megkönnyebbülve néztem a fényképeit.
Tényleg nagyon szép haja van!
Hasonló Morzsák:
