Magány

- Ennyit futni! - kiáltott utánam.

Megálltam. Kicsit bizonytalan, apró léptekkel csoszogott oda hozzám a kibolyhosodott pulóverében és kopott melegítő nadrágjában. Kedvesen mosolygott.

Köszöntem, köszönt, szép idő van, igen, végre, csak ez a szél ne fújna. Nem fázol gyermekem, nem-nem, futás közben nem fázom. Hát ő bizony kicsit didereg még így is, mondja, de talán inkább belülről didereg, mint a király a mesében. Kérdem, miért didereg, hát azért, mondja, mert a május eleje neki nehéz, tudod, drágám, május elején van mindig a fordulója annak, hogy meghalt a lányom.

Ahogy a szavai elértek a szívemig, tényleg kicsit hidegebb lett. Sután mondtam, hogy sajnálom, és tényleg sajnáltam, de ez egy olyan furcsa szó egy ilyen helyzetben.

- Bizony, leukémiás volt. Addig azt sem tudtam, hogy mi az a leukémia - mondta, és az öreg arc ráncai között könnyek futottak csillogva az álla felé -, de amikor ezt mondták, vettem könyveket, hogy megtudjam, mi az. Mire elolvastam mindet, már meg is halt… ötvenöt évesen.

Tétován néztem magam elé. Mit kell ilyenkor mondani? Zavarban voltam.

- Unokák vannak…? - Istenem, gondoltam, de ügyetlen vagyok! Tényleg elterelem a szót, mert nem tudok mit mondani?

- Kettő! A fiú fodrász a Parlament mellett, a lány meg még középiskolás… de szép lány az, olyan szép, mint az anyja volt! Csak már ritkán járnak erre. Nehéz dolog ez a magány.

Bólintottam - nem jutott semmi sem az eszembe. Talán csak arra van szüksége, gondoltam végül, hogy egy pár percig társasága legyen, így a magánya közepette, és mindezt elmondhassa. Ebben végülis jó vagyok.

- Két éves volt a lány, amikor meghalt a férjem. Váratlanul! Sose hittem volna, tudja, olyan boldogok voltunk! Nemcsak a férjem és a lány apja volt, hanem az egyetlen és legjobb barátom. És később sosem bocsátottam meg azoknak, akik együtt vannak, és nem boldogok. Akik együtt vannak, és megcsalják egymást. Akik együtt vannak, és verekszenek vagy veszekszenek. Mérges voltam rájuk, és mérges voltam Istenre, hogy akinek jut, miért nem becsüli azt, ami jutott… nekem pedig miért nem jutott.

Aztán a lány megházasodott, és megszülettek a gyerekek… de attól félek, sosem voltak igazán boldogok. Mindig minden csak a gyerekekről szólt, de ők nem voltak legjobb barátok, mint mi a férjemmel. Volt valami határ köztük, mintha lett volna egy közös és egy külön életük is.

Ötvenöt volt a lány, és húsz éve házas, mikor azt mondta, el akar válni. Azt mondtam, ne tegye, mert ezzel megbetegít. Azt mondta, így meg ő betegszik meg… és öt hónap múlva már temettük. Érti?

Nem tudom, értettem-e. Talán csalódott volt és szomorú, hogy a lányának nem sikerült az, ami az ő idő előtt véget érő házasságában valaha megadatott. Talán bántotta a rosszul megfogalmazott anyai intelem.Talán magányos volt, és örült annak, hogy valaki meghallgatja, de talán titkon sejtette ő is, amit sejtettem én is, hogy sem feloldani, sem átvenni nem tudom a fájdalmát, legfeljebb csak társaságot tudok egy pár percre nyújtani.

Vajon hány embernek mesélte ezt el, enyhülést remélve?

- Nem tudom - mondta végül -, nekem mikor jön el az órám.

- Ezt senki sem tudhatja - mondtam.

- Ha belekezdenék valamibe, sosem tudom, be fogom-e még fejezni. Látom-e a paradicsompalántáimat felnőni? Olyan szép zöldek, és az az érzésem, örültek tegnap az esőnek, és örülnek ma a napnak.

- És velük együtt tetszik örülni… talán ez a lényeg, nem?

Kérdően nézett rám.

- Úgy értem - mondtam -, ha úgysem tudjuk, mikor jön el az óránk, és nem tudjuk, mit tudunk még befejezni, akkor talán a vígaszt a jelenünk adhatja, nem? A tegnapi eső jótékony hatása és a mai napsütés. A palántái. Meg az unokái a távolban.

Hunyorgott kicsit a fényben, ahogy engem nézett, és a hunyorgása közepette még ráncosabbnak és öregebbnek tűnt.

- Meg a jó emberek - tette hozzá.

Mosolyogtam.

- Meg a jó emberek - mondtam. - Épp az imént találkoztam eggyel.

Váratlanul megragadta a kezem, és száraz puszit nyomott rá.

- Isten áldjon, gyermekem - mondta.

- Isten áldja - mondtam.