Lehetőség

Már nagyon untam a mai futást. Az idő meleg, a tempó hozzám képest gyors, a gyomrom meg mindehhez túl üres volt, és egyre jobban vágytam a konyhapultomon hagyott, édes, lédús görögdinnye szeletre, ami még vagy négy kilométernyi távolságra volt tőlem.

Mindig megtorpanok egy pillanatra annál a pontnál, ahol még a tél egyik békés, napsütötte délutánján elütött egy autó futás közben. Egy pillanatra itt mindig élet és halál kérdése elevenedik meg előttem, majd megrázom a fejem, és előre nézek. Most sem volt ez másképp: egy rövid pillantás után a falu határában lévő körforgalom felé néztem, megszaporáztam lépteimet, és futottam tovább.

Ekkor vettem észre a férfit. Elsőre nem értettem, miért nézem annyira, az agyam le volt kötve a fizikai szenvedéssel, amibe önként toltam bele magam; majd az ingerek lassan, egyenként elérték a tudatomat. Legalább harminc fok volt, tűzött a nap, ez az ember pedig fekete, háromnegyedes nadrágban, fekete pamutpólóban és fekete vászonkalapban baktatott az út szélén, velem szemben. Feketében, a tűző napon. Anélkül, hogy pontosan láttam volna, már messziről sejtettem a tartásából, hogy túrahátizsák húzza a hátát - megannyi ilyen testtartású embert láttam a Caminon: kissé beejtett vállairól tehetetlenül lógtak hosszú karjai, nyaka enyhén előrehajlott, ő pedig fejét felszegve nézte a határban legelésző borjas teheneket, és a közéjük keveredett szamarat.

Ahogy közeledtünk, láttam, amint előkotorja nadrágjának bő oldalzsebéből a telefonját - a modern turista térképe ez. Elmélyülten kémlelni kezdte.

- Eltévedtél? - kérdeztem, hallótávolságba érve.

- Sorry? - nézett fel bocsánatkérő félmosollyal. Ekkor láttam meg teljesen az arcát: még szinte kamasz volt. Fekete vászonkalapja alatt szőke göndör tincsek gyülekeztek, és lógtak rá szőke szemöldökére. Hunyorgott a vakító napfényben, de a mélykék szemeiben tükröződött az a fajta öröm, amit a magányos vándor érez, ha társat talál.

- Are you lost? - kérdeztem újra, angolra váltva.

Kamaszos arcán széles mosoly futott végig.

- Zágrábba szeretnék menni - mondta. Számomra ez igent jelentett. Jól beszélt angolul, de érezhetően nem az volt az anyanyelve.

- Stoppal?

- Stoppal, igen - mosolygott.

- De az autópálya arra van - mutattam egy karlendítéssel a morajló autópálya felé - jó negyed órányi járásra.

- Látom, igen, most nézem a térképen. Már közel vagyok.

Nézőpont kérdése, gondoltam, szerintem meg épp egy falu határában lévő főút mentén sétál, ahol az elhaladó autók nagy valószínűséggel nem Zágrábba mennek.

- Kimész a pálya széléig? - kérdeztem.

- Talán. Vagy egy kicsit sétálok még a pálya szélén, mert látom, alig egy kilométerre a felhajtótól van egy benzinkút. A benzinkút a stopposok aranybányája.

Elképzeltem, ahogy a zúgó pálya mellett sétál a fekete ruhás fiú az óriási fekete túrahátizsákjával, amiről kicsit idétlenül lógott a fekete hálózsákja. Ismeretlenül is azt gondoltam, féltem. Leállósávban sétálni tilos és életveszélyes, nem véletlenül vannak az efféle szabályok, gondoltam mereven.

Mosolygott.

- Itt laksz? - kérdezte tőlem, és fejével a rét felé biccentett.

- A faluban, igen. És te hova valósi vagy?

- Ukrajna. Kijev mellől. Misa vagyok, egyébként - és nyújtotta a kezét őszinte mosollyal. Sebtiben a nadrágomba töröltem az edzéstől kissé izzadt tenyerem, és kezet fogtunk.

 

Így ismertem hát meg Misát. Villamosmérnöknek tanul Kijevben, múlt héten lett vége a vizsgaidőszakának. Szeptemberben kezdi az utolsó évét, így hát most van az utolsó nyári szünete. Világot akar látni.

- Tudod, ti itt Európában mindig utaztok. Ukrajna más, Ukrajna nekem olyan, mint egy kalitka, be vagyunk zárva.

Nem szóltam, csak leállítottam a zenét a fülhallgatómon. Őszintén érdekelt, amit mesél. Kis szünetet tartott, a réten legelésző teheneken pihentette a szemét és a gondolatait, majd folytatta.

- Egész életemben a tengerhez vágytam. Azt vártam, legyen lehetőségem elmenni a tengerhez. Aztán múlt héten hirtelen rájöttem, hogy a lehetőség az nem egyenlő a pénzzel. Pénzem most sincs, nem is lesz hamar, ezért stoppolok. Van viszont lehetőségem.

 

Igazat adtam neki, és  közben furcsán szorítani kezdett a torkom. Talán kiszáradt a futásban.

- Lejutok Zágrábig még a héten. -folytatta - Onnan biztos sokan mennek a tengerpartra a hétvégén! Még vasárnapig meglátom a tengert.

- És mit csinálsz majd ott? - kérdeztem bizonytalanul. Ismét mosolygott.

- Keresek valami munkát. Mosogatok, takarítok, ilyenek. És esténként fürdök a tengerben, vagy kiülök a partra. Hazafelé már talán nem kell majd stoppal jönnöm.

- Jó terv - mondtam sután. Fogalmam sem volt, mit mondjak, tele voltam kétellyel. Kijevből, pénz nélkül, stoppal eljutni a tengerhez, abban reménykedve, hogy majd munkát talál, és világot láthat?

Bár végülis épp ezt teszi. Kijevből, pénz nélkül, stoppal indult a tengerhez. És közben világot lát.

Rá kellett jönnöm, hogy Misa a maga huszonalig évével és a fekete hátizsákjával valószínűleg jobban érti a lehetőség fogalmát, mint én. Vagy mint mi legtöbben.

Ezen elgondolkodva mosolyogni kezdtem.

- Akkor hát nagyon sok szerencsét kívánok neked - mondtam.

- Mész tovább? - szemében kis csalódás volt - Ez az egyetlen nehézsége a vándorútnak, a búcsú.

- Ezt teljesen meg tudom érteni - mondtam -, én is voltam már vándor.  

- Valójában mind azok vagyunk - mosolygott.

Néztem a mosolygós, mélykék szemét, a gyermeki arcát és a szőke hajtincseit a fekete vászonkalapja alatt. Kedvem lett volna még beszélni vele, kedvem lett volna azt mondani, írjon, ha Zágrábba ért, de egyben tudtam, hogy az ő útja most amarra megy, az én utam pedig emerre - bizonyos dolgok pont akkor a legértékesebbek, ha nem próbáljuk meg birtokolni és kontrollálni őket.

Rájöttem már, mi feszít a torkomban: meghatottság.

Elbúcsúztunk, és titokban, mélyen magamban buen Caminot kívántam neki.

 

Remélem, már megérkezett Zágrábba. Remélem, vasárnapra meglátja a tengert.