Nehezen bírtam már az aznapi futás utolsó kilométerét a májusi párás hőségben. Felülről az egyre magasabbra kúszó nap, alulról az izzó aszfalt sütött, és az előző meggyfáról lopva szakított néhány szem meggy savanykásan fanyar íze is kezdett már elhalványulni a nyelvemen.
Az utolsó emelkedő aljában, ott, ahol a pipacsok szegélyezte út kanyarodik, pillantottam meg először a férfit. Tartása alapján életének derekán már túl volt, mint ahogy erről árulkodott a feje búbján kissé megkopott őszes haja és a kicserepesedett keze is. Régi, gondosan vasalt vászon ingét barna szövetnadrágjába tűrte, ami csak annyival ért a bokája fölé, hogy épp ki-ki villant a fekete pamutzoknija nehézkes lépteinél. Jobb karját egy súlyos műanyag szatyor húzta, és volt a járásában valami furcsán bizonytalan, ami nem volt teljesen a nehéz súly számlájára írható. Szememmel követtem, ahogy bal kezével az ócska szövetnadrág zsebébe nyúl, majd előhúz egy amolyan decis kis üvegcsét. Fogaival meglazította a fekete műanyagkupakot, majd egy lépésre lehörpintette az olcsó szeszt, egy pillanatra megtántorodva a járdán.
Szinte sejtettem a következő lépést: az üres üvegcsét egy határozott mozdulattal a pipacsok közé hajította, mint aki szabadulni akar a szenvedélytől, aminek épp ismét a foglya lett.
Szomorúsággal vegyült düh fogott el. Magam sem értettem pontosan, mi vitt rá, de ahogy egy pillanattal később a férfi mögé értem, mérgesen szólítottam meg:
- Elnézést, de muszáj volt szemetelnie?
Döbbenten nézett vissza rám. Szája szélén még ott csillogott az alkohol utolsó nyoma, párolgásra készen, a szemében pedig volt valami, ami úgy törte szét a dühömet, mint kalapács az üveget: szomorúság.
- Ne haragudjon - mondta rekedt hangon -, igaza van. Megkeresem.
Szégyenkezve nézte a virágokat, de az ő szégyenérzeténél talán csak az enyém volt nagyobb. Már bántam, hogy nem hajoltam le csendben, és vettem fel az üveget a virágok közül. Néztem, ahogy kicsit botladozva hajol a pipacstenger fölé, és keresi a rengetegben az apró üvegcsét.
- Várjon, segítek - mondtam.
- Nem kell, megkeresem.
- Sajnálom… csak tudja, olyan szépek ezek a virágok - mondtam, mindennél jobban remélve, hogy érzi, nem bántani akarom.
- Olyan kevés valóban szép dolog van az életben… - mondta félig nekem, félig talán magának - de igen, ezek a virágok tényleg azok. Menjen, ígérem, megkeresem az üveget, és kidobom.
Nem mentem. Álltam és néztem, ahogy az öregember a pipacsok fölé görnyedve kérges kezével simítgatja a kacérkodóan táncoló virágokat. Egy fél méterrel arrébb én is keresni kezdtem.
Furcsa látvány lehettünk: én, az átizzadt, modern, rózsaszín sportruhámban és a baseball sapkámban, ő az emberöltőnyivel ezelőtt vásárolt ingjében és nadrágjában, a virágok fölé hajolva, a sűrűn benőtt földet kémlelve egy csillanás, egy átlátszó henger után.
Nem emlékszem, melyikünk találta meg az üvegcsét, de talán ő. Nyújtottam a kezemet, mondván, alig öt perc múlva otthon vagyok, és kidobom, de visszautasította. Vaskos, durva ujjai láncként ölelték körbe a parányi üveget, miközben bánatosan ingatta a fejét.
- Nem, kisasszony, ez az én üvegem. Ígérem, ki fogom dobni, és emlékezni fogok önre. Ön pedig sohase felejtse el, mennyire szépek is a pipacsok.
Nem felejtem el. Remélem, ő sem fogja.
Hasonló Morzsák:
