Ragyogd túl?

Nincs rá más szó, pocsék hetem volt, sőt, már az előtte lévő is pocsék volt. Gondolkoztam, fogok-e tudni így az emberekre koncentrálni, végül meggyőztem magam, hogy muszáj, így találtam némi erőt magamban, hogy minden fizikai és lelki fájdalmam ellenére kikeljek az ágyból azon a kedden.

Nem volt rossz döntés. A meleg mintha folyamatosan bizonygatni akarta volna, hogy az élet megy tovább, hogy jön a gyógyulás, hogy nem kell bezárkóznom a saját csigaházamba, amíg még nem vagyok teljesen rendben. Ahogy teltek az órák, egyre jobban lettem, sétáltam az éledező városban, és végül azon kaptam magam, hogy rámosolygok a napfénytől megrészegült idegenekre.

Jó kedvem lett.

Este, miután bezártam magam mögött a rendelő ajtaját, a közeli áruház alagsorában lévő élelmiszerbolt felé vettem az irányt néhány apróságért. Úgy éreztem magam, mint mikor autót vezetve zöldhullámmal suhanok végig a városon: minden keresgélés nélkül találtam parkolóhelyet, a bevásárlókocsikat pedig épp érkezésemkor tolták a helyükre, így nem kellett vadásznom rájuk, hamar megtaláltam mindent, amiért jöttem, és a pénztáraknál kígyózó sorok ellenére is kifogtam egy olyan kasszát, ahol nem volt senki, csak egy előttem épp soron lévő fiatal pár.

Felpakoltam a szalagra, összemosolyogtam a mögém beállóval a szerencsénken, vártam a soromra.

Csipp, csipp, csipp. A vonalkódolvasó monoton pittyegése mellett a saját gondolataim világába merültem, és örültem magamnak, amiért a tíz napja tartó rosszkedvemnek legfeljebb csak halvány árnyékát találtam meg. Feltöltődtem.

-Pontgyűjtő kártya? – kérdezte a kasszánál ülő, szalmahajú, fiatal, elnyűtt arcú férfi a nyurga, húszas évei elején járó pártól.

– Hogy mi? – kérdezte a srác, aki eddig a lány arcán lévő kihullott szempillával volt elfoglalva.

– Pontgyűjtő kártya? – kérdezte unott hangon a kasszás.

– Ja, bocsi, nincs – nevetett a srác.

– Nyolcezer-ötszáznegyvenkilenc forintot kérek.

Szó nélkül ment a fizetés, érintős kártya, PIN kód, kis szünet, kerreg a terminál, köpi ki a nyugtát, kinyílik a pénztárgép, visszalöki a kasszás egy rutinos mozdulattal, majd nyújtja a blokkot a srácnak, aki addigra ismét a lány arcával volt elfoglalva.

– Viszontlátásra! – mondta a kasszás némi nyomatékot adva a hangjának.

– Helló! – köszöntek vissza távozóban, mosolyogva. Átkarolták egymást, a lány a srác farzsebébe csúsztatta a kezét, és kacérkodva mosolygott rá, az meg egy röpke puszit nyomott a lány szájára. Nem  létezett számukra külvilág, egymást nézték, így hát azzal a hanyagsággal léptek ki a pénztárok csipogó sorából, amit a szerelem kölcsönöz az embereknek, néhány hónapra ellopván a képességüket arra, hogy érzékeljék a valóságot.

– Hülye parasztok, az anyátok helló. – morogta a kasszás.

Elvarázsolt állapotomból nem sok dolog tudott volna akkor és ott kimozdítani, de a kontraszt a szerelmespár és a kasszás mondata között pont egyike volt ezeknek. Valószínűleg meghökkenésem az arcomra is kiülhetett, és mivel nem vagyok egy pókerarc, még az is lehet, felszaladt a szemöldököm a homlokom legtetejére.

– Mert azt hiszik – csipp, csipp, csipp, a keze járt balról jobbra, ahogy áthúzta az áruimat a szkenner előtt – az összes seggfej azt hiszi, letegezhetnek, csak mert én a kasszás vagyok, náluk meg pénz van. Pedig én nem tegezek senkit.

– Szerintem ez inkább a fiatal korának szólt – vetettem oda tétován, elcsodálkozva a hirtelen kirobbant feszültségen.

– Fiatal! – kiáltotta a kasszás – Negyvenhárom éves vagyok – mondta, szinte kiabálva – és nem tegezek le senkit! Senkit!

Csipp, csipp, csipp. Futottak a vörös fényű kódleolvasó előtt az általam vásárolandó áruk. Meglepődve néztem az arcát, aminek szép vonásait eltorzította a mélyről feltörő düh. Nem szóltam. Ránéztem zavaromban az órámra, háromnegyed nyolc. Véletlenül összeakadt a tekintetünk az utánam következővel, ismételten egymásra mosolyogtunk, bár egy kicsit bizonytalanul, mintha nem lennénk biztosak abban, hogy az előzőek után még szabad mosolyogni a világban.

– Maga meg ne ragyogjon itt nekem! – kiáltott rám a kasszás – Ötezer-kettőszázhuszonkilenc!

Összerezzentem, majd kishíján felnevettem, de még épp az utolsó pillanatban sikerült visszatartanom. Nem értette volna. Nem tudta, honnan is tudhatta volna, hogy nekem semmi bajom azzal, ha valaki épp ragyog, még egy teljes projektet is felhúztam erre a ragyogás témára.

Kártya, PIN kód, szünet, közben lapátolok be mindent a táskámba (miért felejtek el mindig szatyrot hozni?), kerreg a terminál, köpi a nyugtát, nyílik a kassza, blokk.

Félmosollyal az aromon végül annyit mondok, viszontlátásra.

Távozóban szinte esküdni mertem volna, hogy azt hallottam, helló. De lehet, hogy csak egy másik kasszától jött, én meg ragyogtam tovább.

 

Dr. Máté-Horváth Nóra

Kövess Facebookon!

Legutóbbi bejegyzések

Kategória

Az alábbi gondolatok nem hírek, nem szakmai cikkek és nem blogbejegyzések, csupán vélemények, történetek, nézőpontok és mesék, melyek célja a szórakoztatás és a közös gondolkodás.

Ha tetszett, olvass tovább

if_resolutions-05_897243

Olvass további Morzsákat

Tetszett?

A Morzsák alatt általam írt történeteket, novellákat és apróságokat találsz, olvass tovább!

Olvasd a többi írásom!
if_lightbulb_62310

Olvass a coachingról

A coaching egyre inkább felkerül a mentális segítő szakmák térképére.

Ha úgy érzed, Neked szól, jelentkezz hozzám bátran coachingra!

Többet a coachingról!
profil1.3

Olvass rólam

Amennyire az interneten lehet, oldalamon bemutatkozom leendő ügyfeleimnek és olvasóimnak szakmám, életutam és motivációm ismertetésén keresztül.

Olvasd el, ki vagyok!

© 2017-2018 Ragyogdtul.hu 

Készítették: Máté-Horváth Nóra és örök barátja, Firsh. Minden jog fenntartva. Az oldal és annak teljes tartalma, beleértve az írásos és képi elemeket, Dr. Máté-Horváth Nóra tulajdonát és szellemi termékét képezik, felhasználásuk csak a szerző írásos engedélyével lehetséges.

*

Adatkezelési tájékoztató