Olvadás

A márciusi havazás fehérbe borította a vidéket.

Nem ezt vártuk, az enyhe tél ellenére a természet már a tavaszért sóhajtozott, de ez jött.

Elmentek hát kirándulni. Beültek az öreg háromajtósba, lehajtották a vezetőülést, benyomták nagy nehezen hátra a szánkót, amin az elmúlt hó nélküli évtized itt-ott már pókhálót szövögetett, és nekivágtak az útnak.

A szomszéd faluig mentek, amit hívogató dombok ölelnek körül. Ezek a dombok nyáron tizedannyira sem érdekesek, mint azon ritka téli alkalmakkor, amikor végre hó alá kerülnek. Ugyanis még amikor csak annyi hó van rajtuk, mint porcukor az almáspitén, már megjelennek a környező falvak gyermekei, hogy szánkóikkal párhuzamos csíkok kesze-kusza vonalait húzzák a friss hóba.

Így mentek el hát ők is aznap szánkózni. Ricsi beöltözött a kezes-lábasába és a hótaposójába, és lelkes volt, mint eddigi tíz éve során minden alkalommal, ha havat látott.

Történt persze egy kis malőr: a slusszkulcs, és amolyan Murphy-törvényszerűen a lakáskulcs is, bezáródott az öreg autóba.

- Sebaj - gondolták - úgyis egész nap csúszkálunk. Majd délután értünk jön a család.

 

Épp ekkor döntött úgy a tavasz, hogy mégis nekiindul a vidéknek. A felhők vékonyodni kezdtek, mint az olvadó vaj a kenyéren, utat engedve a melegnek és a fénynek. Hamarosan Ricsi már inkább vízen és sáron, mintsem havon csúszkált a szánkójával. Egy ideig még igyekezett erről nem tudomást venni, de a fehér hó alól barnás-zöldes foltokban bújt elő a domb, a kezes-lábas sáros lett, a szánkó megakadozott a füves foltokon, és valahogy az egész kezdett veszíteni a bájából.

Hazamentek volna, ha nem záródott volna be a kulcs az öreg háromajtósba.

Tehetetlenül álltak a régi autó előtt a hótól és sártól csöpögő szánkóval. Végül úgy döntöttek, nekiindulnak gyalog a hazaútnak, néhány óra alatt csak otthon vannak…

 

*

 

Örültem az enyhülésnek, könnyebben vettem rá magam, hogy fussak. Nem a mínuszok szoktak zavarni, sokkal inkább a szürkeség és a jégen csúszkálás, ezért is nem bírtam magam délelőtt rábeszélni arra, hogy kimenjek.

A délutáni napsütés és olvadás viszont sokkal inkább kedvemre való volt. Úgy éreztem, szinte repülök a tavasz első bizonytalan szárnybontogatásán.

Már majdnem hazaértem, mikor két utcával lejjebb megláttam őket: a fiatal lányt és a tíz év forma fiúcskát. A lány egy lestrapált, sáros szánkót húzott a fekete aszfalton, és a szánkó karcos hanggal tiltakozott is ez ellen az illúzióromboló használati mód ellen. A fiúcska kajla léptekkel baktatott utánuk a hótaposójában, kezes-lábasában, nyaka körül sállal, fején kicsit megbillent sapkával.

- Elnézést, - szólított le udvariasan - meg tudná mondani...

- Hogy mennyi az idő? - kérdeztem, és már néztem is az órám.

- Nem, hanem, hogy hol a patak - mondta kicsit meglepődve.

Hogy miért nem tudom türelmesen kivárni, amíg befejezi valaki a kérdését…

- Ja, persze! Ott, a telkek végében, a kertek alatt, látjátok, az már az.

Ekkor lépett oda a lány. Valamivel fiatalabb volt nálam talán, és sejteni lehetett, hogy nem anyja a fiúnak. Röviden elmesélte a szánkózásuk történetét: hogy hogyan indultak el, hogyan zárták be az öreg autóba a kulcsokat, és mégis hogyan indultak neki a hazaútnak gyalog. Ricsi néha tett egy-egy kisegítő megjegyzést, mint például, hogy a szendvicsük is bent maradt az autóban, a sárban is jó csúszkálni, meg, hogy a patak mellett még biztos van hó, és ő ott bizony majd visszaül a szánkóra.
A patakot követve szerettek volna hazaérni.

- De hiszen a patak mellett csak egy kis szakaszon tudtok menni, mert a part jelentős része magánterületeken halad keresztül - mondtam, miközben néztem, ahogy a lelkesedés fájdalmas sebességgel csap át csalódásba Ricsi kipirosodott arcán.

- Óóó, ne már! - mondta a kisfiú csalódottan, és miközben mondta, ormótlan hótaposójával rosszkedvűen rugdosta az aszfalton olvadó havat.

A lány gyorsan átírta a tervet. Sebaj, akkor majd átsétálnak az ipari parkon, onnan vissza a rétre, és a patak későbbi szakaszát követve érnek át a falujukba.

- De hiszen az legalább két óra járásra van így! - mondtam - Ne vigyelek el titeket autóval? Közel lakom.

A lány tiltakozott. Ricsi fülig sáros, összekoszolnák az autót. Az anyukája úgyis csak késő délután ér haza, addig elbandukolnak. Az idő szép, de hó már alig, nem sikerült jól ez a kirándulás, de legalább mozognak.

Értettem, elfogadtam, elbúcsúztam, bár kicsit nehéz volt a szívem, amikor elképzeltem, ahogy az ipari park aszfaltútján húzzák a kopott szánkót, és Ricsi kajlán csapja össze sáros bokáin az óriási hótaposót, de elköszöntem tőlük. Távozóban még hallottam, ahogy Ricsi vágyakozva azt mondja:

- El kellett volna fogadnunk azt az autót!

 

*

Mire hazaértem, tudtam, hogy segíteni akarok nekik. Volt valami báj bennük, és Ricsiben benne volt az a csalódottság, amit a tavasz sokak által várva várt érkezése csak egy szánkózni kívánó gyerekből tudott kiváltani.

Beültem hát a saját autómba, és kigördültem az udvarról. A szomszéd utca alján találtam meg őket, amint kicsit ráhajolva az emelkedőre kaptattak felfelé: elől a lány a szánkóval, sok lépéssel hátrébb pedig Ricsi, morcosan.

- Sziasztok, szálljatok be! - mondtam, melléjük húzódva. Ricsi gyermeki lelkesedéssel futott az autóhoz.

- Ó, de rendes vagy - mondta a lány - de épp most értem utol Ricsi anyukáját telefonon, azt mondta, hamarabb hazajön, fél óra múlva felvesz minket az út mentén.

- De addig bemehetnénk hozzá is! - mondta Ricsi, sóvárgó pillantást vetve az autómra. - Éhes vagyok! 

- Ricsikém, hagyd szépen abba a hisztit - mondta a lány, szigorúan ráncolva a szemöldökét - Nemsokára jönnek értünk. Neked pedig - fordult oda hozzám újra - azért köszönöm, hogy segítenél akár idegeneknek is.

Értettem. Elbúcsúztunk. A visszapillantómból még hosszasan néztem a távolodó két alakot, amint az aszfalton húzzák a vonakodva mellettük nyikorgó szánkót, dombnak felfelé, az aranyló napsütésben, az olvadásban.

 

*

 

“Köszönöm, hogy segítenél akár idegeneknek is.”

Sokáig csengett a mondat a fülemben... van benne valami elkeserítően távolságtartó. Hiszen statisztikai szintre lecsupaszítva a problémát, ha nyitottak vagyunk a segítségnyújtásra, nagyobb eséllyel fogjuk segítségünket idegeneknek felajánlani, mint ismerősöknek, lévén, hogy utóbbiak száma erősen korlátozott - nem? Mikor kerültek ilyen árkok ember és ember közé, hogy meglepővé vált, ha egyik a másikat át akarja segíteni rajtuk? 

Néha azt érzem, szükség lenne egy olvadásra a társadalmunkban is. Akkor talán már senki sem félne idegeneknek segíteni. Akkor talán tényleg mernénk olyan nyitottak lenni az őszintén felajánlott segítségre, mint egy tíz éves gyermek.