Nézem a kampány végnapjait, és lassan az egyetlen dolog, amire a politikával kapcsolatban vágyom, az a kampánycsend.
Olyan ez, mint valami hangos, fülsüketítő zaj, amitől már nem halljuk egymást. Mindenki mondja a magáét, és sokszor már elfakulnak -ha voltak egyáltalán- az észérvek, maradnak helyettük az ócska, elcsépelt szlogenek, tömeghangolás innen és onnan, a személyeskedés. Egymásnak ugranak idegenek, felebarátok, barátok és családtagok egy olyan siklamlós kérdésért kardot rántva, mint a politika. Térítünk online és élőben, vitatkozni kezdünk, és egy idő után megáradt folyóként lépünk ki saját medrünkből.
Ér ez ennyit?
Fontos az ország sorsa, igen. Jó dolog a szabad választás, szép, ha élünk a választójogunkkal.
De ér annyit az a fejenként két iksz, hogy egymást túlharsogva terjesszük az igét a közösségi médiában, essünk neki egymásnak, idegeneknek, barátainknak vagy családtagjainknak?
Ér annyit az a fejenként két iksz, hogy majd este egyik tábor a másikat hibáztatva újrakezdhesse önjelölt politikai elemzőként a hangolást, és megint ember ugrojon ember torkának?
Ennyire fontos ez?
Szükségünk lenne egy kis kampánycsendre, hogy felhangosodjanak a valós emberi értékek. Hogy helyreálljon a fontossági sorrend, és ne az alapján ítéljük meg magunkat, családunkat, ismerőseinket és ismeretlen társainkat, hogy ki hova szavaz. Az mindenkinek a magánügye.
Ennél sokkal fontosabb az, hogy ki tud segíteni önmagán és embertársain a mindennapokban. Hogy egyáltalán felismerjük-e, ha segítség kell magunknak vagy a másiknak. Hogy ki hogyan állja meg a helyét nehéz helyzetekben. Hogy ki viselkedik emberhez méltóan konfliktusokban. Hogy ki ad enni a kóbor állatoknak. Hogy ki nem dobja el csak úgy a csikket és a papírzsepit. Hogy ki figyel a környezetére. Hogy ki él teljes életet. Ugyanis, ha ezek nincsenek rendben, húzhatjuk bárhová is az ikszet, nem lesz jobb a jövőnk.
Kívánom, hogy kampánycsend üljön kicsit a szívekre ebben a hangos kiabálásban is.
Hasonló Morzsák:
