Amikor már nem te jutsz eszembe a számról, a te kedvenc számodról, ami a rádióban megy.
Amikor már nem a téged véllek megpillantani minden olyan autóban, amilyenben veled is számtalanszor ültem.
Amikor már nem te jutsz eszembe minden útról, utcáról és helységről, ahol együtt voltunk.
Amikor már nem rád gondolok elalváskor, ébredéskor, és... a kettő között állandóan.
Amikor már tudok enni, aludni és létezni úgy, hogy a mondataid, a hangod és az arcod nem úsznak be uralhatatlanul a gondolataimba.
Amikor már nem a te tükrödben látom magam.
Amikor már nem érdekel a mi-lett-volna-ha.
Amikor már nem sírok, nem fájlalom, és nem haragszom se rád, se magamra, se a sorsra, se a világra.
Amikor nem elfelejtettem, hanem megbocsátottam és elengedtem, elengedtelek.
Akkor tudom, hogy elmúlt.
Nem egyik napról a másikra, nem gyorsan, nem könnyen, nem fájdalommentesen, de elmúlt, és ezt az elmúlást üdvözlöm, befogadom, és rácsodálkozom.
Nézem, mint a heget a bőröm: tudom, hogy valaha fájt, de már nem fáj. Csak tudom, hogy ott van. Megváltoztatott talán, megváltoztam talán, előtte heg nélküli voltam, most van egy hegem, de már nem fáj.
Van valami megnyugtató biztonság a dolgok állandó változásában.
Hasonló Morzsák:
