Már ötvenöt éve, hogy minden szombat reggel együtt reggeliznek.
Így volt ez békeidőben és így volt ez háborúban, egészen azóta, hogy a mennyegző előtti szombat reggelén leültek enni az azóta már rég megboldogult szüleikkel és testvéreikkel.
Együtt reggeliztek azután, minden áldott szombaton.
Akkor is, amikor friss házasként önfeledten örültek egymásnak.
Akkor is, amikor megszületett a fiú, akinek a megszületése is történetesen épp szombatra esett - talán a reggeli tette, ki tudja.
Akkor is, amikor leégett a pajta, és odaveszett az anyakecske és két gidája.
Akkor is, amikor a szomszéddal összefogva felszántották a parlagot, és megmetszették a gyümölcsöst.
Akkor is, amikor az ura elkezdte a terményt a piacra hordani - még úgy is, hogy a piacos szombatokon korán kellett reggelizni.
Akkor is, azon a szomorú napon, amikor tíz évesen meghalt az elsőszülöttjük, és hármasban maradtak a kicsi lánnyal.
Akkor is, amikor a csend egyre csak nőtt közöttük, és bár együtt voltak, valójában egy közösen megélt magány telepedett rájuk.
Akkor is, amikor gyanút fogott, hogy az ura a szomszéd özvegyével nemcsak árulni jár a piacra - nem szólt semmit, ugyanúgy megkente a pirítóst vajjal és fokhagymával, lefőzte a teát mézzel és citrommal a régi, csorba kannába.
Akkor is, amikor hosszú éveken keresztül magányosnak érezte magát hűtlen férje mellett, és minden szeretetét a kicsi lánynak adta, oldva egyedüllétét.
Akkor is, amikor a fagy elvitte a teljes éves termést, és egy évig a nagybaniról hordták az árut a piacra.
Akkor is, mikor a szomszéd özvegye újra férjhez ment, és egy távolabbi járásba költözött, ő pedig lopva figyelte a szombati reggeli felett az urát, akinek arca sem rezdült, csak üveges szemmel nézett maga elé, és vágta a parizert a kenyérre.
Akkor is, amikor ketten ballagásra kísérték a kicsi lányt.
Akkor is, amikor kéthavonta hazatért a lány a főiskoláról egy-egy hétvégére.
Akkor is, amikor már csak ketten voltak az üres házban, csendesen őrizve harminc év minden titkát és búját, és talán azt kevés örömét is, ami volt.
Akkor is, annak a szörnyű napnak a reggelén, amikor az ura megkapta az agyérgörcsöt.
Akkor is, amikor ezért az ura három hetet bent feküdt a kórházban. Akkor az ágy szélén ülve kente neki a zsömlét, katonákra vágva.
Akkor is, amikor végre hazahozták szállítókocsival az urát. Türelemmel viselte, ahogy az bottal odabotorkált az asztalhoz, és az ügyetlen kezét a másik segítségével emelte fel a tányér mellé.
Akkor is, amikor az ura elkezdte elfelejteni a dolgokat. De különös volt! Mintha negyvenöt év társas magánya, a titkok, szomorúságok és örömök halványulni kezdtek volna, és már csak a ma számított, nap nap után.
Akkor is, amikor az ura már nem ismerte meg.
Akkor is, amikor már nem bírta ellátni, és megszervezte, hogy férje ápolási otthonba kerüljön.
Akkor is, abban az egy utolsó évben, minden szombat reggel bement hozzá reggelizni az otthonba. Úgy érezte, ebben az ötvenkét évben, annak minden bújával és örömével, szövetségesek lettek, és ez a szertartás a sírig kíséri őket, akárcsak a titkok és a félig elfeledett emlékek.
A sírig.
A temetés napján, egy szeles, de napsütötte pénteken, egyedül vacsorázott otthon, és csendben nézte a félhomályban a széket, ahova már biztosan nem ül többet az ura. Maga sem tudta, mit érez. Talán, ha valamit, ürességet érzett; szomorúság, fájdalom vagy harag egyáltalán nem volt benne. Furcsa egy dolog ez az életre szóló szövetség. Nem volt ez szerelem, és a boldogságból sem jutott nekik annyira sok, mint azt húsz évesen remélte, de a sok nehézség, a titkok és a bánat erős szövetséggé kovácsolta őket. Kettőjük köteléke különös szeretet lett. Egy olyan szeretet, ami állja az időt, és áll minden megpróbáltatást, és veszteség, hazugság, bánat vagy halál sem tudja felbontani.
Így hát minden szombat reggel az urával reggelizik, annak halála óta is.
Szombat reggelenként felkel, fekete harisnyájára fekete szoknyát, fekete blúzára fekete kardigánt ölt, összecsomagolja a zsemlét, a vajat, a sajtot és a retket egy konyharuhába, és nekiindul. A temetőben friss virágot tesz a vázába, letörölgeti a hét porát a sírról, és leül az ura lábához, a hideg kőre. Kiteríti a kockás konyharuhát, megkeni a zsemlét, és megreggelizik.
Az urával.
A síron.
Ötvenöt éve.
Örökké.