Azt hiszem, öregszem. Érzem már egy ideje. Persze, ha jobban belegondolok, mindig is öregedtem, onnantól, hogy megszülettem, de valahogy nem tudtam róla, most viszont már napi szinten azon kapom magam, hogy az én időm is véges.
Szemüveg kell az olvasáshoz. Pedig hogy szeretek olvasni! Sosem voltam egy jó tanuló, azt meghagytam a testvéremnek, ő volt mindig a legjobb tanuló az egész városban, én meg egyszerűen a bátyám öccse voltam, így, saját név nélkül. De olvasni én is nagyon szerettem! Szerintem egyszerűen elkoptak ebben a szemeim, ahogy szaladtak az évek során a sorok elejétől a végéig, fel s alá.
Néha fáj a derekam, máskor meg a lábam, megint máskor pedig az ujjaim. Ez a modern világ nem nekem való, a sok kis billentyű meg képernyő, belezsibbad a kezem, mire megírom a mondandóm. Írni nem szeretek.
De igazából nem ebben érzem az öregségem.
Itt van a gazdaság, amit apámtól örököltem, aki az apjától örökölte, aki meg az ő apjától. Én is a fiamnak szeretném majd tovább adni, csak félek, őt jobban érdeklik a számítógépek meg a kalandok, és kevésbé a jószágok és a termés. Kétszáz hektár, megannyi marha, sertés és juh. Baromfit nem tartunk, mindig elviszi a róka, a menyét vagy a madárvész, jobb ez így, maradtunk a négylábúaknál.
De nem az állatok jelentik a kihívást, hanem a gyümölcsös. Talán azon veszem észre a legjobban az idő múlását: megint lombot hajt, virágzik, permetezünk, terem, szüretelünk, lombot hullajt, metszünk, talajt ápolunk, és aztán kezdődik az egész elölről, újra meg újra meg újra.
Épp most terem a meggy. Roskadásig vannak a fáink, ott van rajtuk a már szinte fekete gyümölcs. Emlékszem, amikor fiatalok voltunk, mi magunk mentünk ki Katával a gyümölcsösbe, és volt, hogy ketten leszedtük az összes meggyet néhány nap alatt. Jó asszony ő, jön velem, csinálja, és tudom, hogy a gazdaság pont azt jelenti neki, amit nekem. Szeretjük a kétkezi munkát. Ugyanúgy a gyerekünk a gazdaság, mint az a kettő, aki született, és akik már felnőttek azóta, csak a gazdaság sosem nő fel… csak mi fogyunk, a munka az nem fogy soha.
Szóval itt van most a meggy. Le kéne szedni, Kata is mondja, én is mondom. Igazából már múlt héten le kellett volna szedni, de tudod, egyszerűen nem visz rá a lélek, így is minden nap fél ötkor kelünk, kimegyünk etetni, aztán visszajövünk reggelizni mi magunk is, és utána nincs kedvünk kimenni a gyümölcsösbe. Annyi minden dolgunk van! Azt hiszem, talán eddig is épp ennyi dolgunk volt, sőt, néha talán több is, amikor a gyerekek még kicsik voltak, vagy amikor a papát kellett ápolni, de akkor valahogy minden ment, magától értetődően.
De tudod, bevallom én neked őszintén, hogy néha már arról ábrándozunk Katával, hogy egyik nap arra kelünk, hogy jöttek a seregélyek, és felzabálták az összes meggyet. Akkor aztán illedelmességből szomorúan néznénk a lecsupaszított ágakat, majd karöltve visszasétálnánk a konyhába reggelizni.
Azt hiszem, tényleg öregszem.
Hasonló Morzsák:
