Születések és halálok

(4 perces olvasási idő)

Amikor orvostanhallgató voltam, semmi sem izgatott annyira, mint a születés misztikuma.
Ahogy hosszas várakozás, és ugyanilyen hosszú útnak tűnő szenvedés után megszületik egy ember, mázasan, vizesen, véresen; prüszkölve orrán-száján a vizet, mint aki a tenger legmélyebb árkából úszott fel nagy küzdelmek árán a napsütötte vízfelszínre.
Nem sok szép van az embereken születésük pillanatában. Aranyosak és kedvesek… de ráncosabbak, mint a nagyanyáik, buborékot fújnak a nyálukból, lila kezük-lábuk, szemeiket pedig vékony résnyire préselik a vakító fény ellen. Hajuk alig, karjaik és lábaik furcsán be vannak húzva, mint amikor a tojásból kikelő kismadár még nem hajtogatta ki a szárnyait. Mindehhez ráadásul borzasztóan zajosak is tudnak lenni.
Mégis van bennük valami hihetetlen erő.
Tele vannak lehetőségekkel. Nőni fognak, tanulni, okosodni, szépülni. Akaratuk lesz, elképzeléseik, vágyaik és céljaik lesznek. Szeretni fognak, nevetni fognak, veszekedni fognak, küzdeni fognak, veszíteni és nyerni fognak, és viszik tovább a világot, napról napra új értelmet adva annak. Szinte végtelen számú út áll még előttük, amikor megszületésük pillanatában elkezd forogni életük gépezete.
Hihetetlen nagy misztikuma van a születés pillanatának.
Régen minden születésnél sírtam. Nem feltűnően, színpadias könnyekkel, szipogással - épp csak néhány könnycseppel adóztam minden újszülöttnek, miközben a dolgomat végeztem.
Aztán megszoktam ezt a pillanatot - legalábbis annyira, hogy tudjak magamban ünnepelni. De továbbra is a világ egyik legnagyobb csodájának tartom.

Amikor elkezdtem orvosként dolgozni, semmi sem hatott meg annyira, mint az élet utolsó percei. A második halál, amit láttam, Ottó bácsi halála volt. Hónapokig kezeltük az osztályunkon, fokozatosan fogyott el, mint ahogy a vaj elolvad a meleg pirítóson. Szépen lassan hozzánőtt mindannyiunk szívéhez - még egy kicsit azokéhoz is, akik hosszú évek alatt falat építettek a sajátjuk köré, önmagukat védvén.
A körülményekhez képest méltóságteljesen halt meg. Már napok óta nem volt eszméleténél, alvással készült az örök álomra. Már nem maradt benne több erő. Ott álltunk az ágya körül, nővérek és orvosok, amikor szépen lassan kiszállt belőle az élet, szabálytalan, ritkuló mintákká bomlott a monitoron a szívének a ritmusa, és elment közülünk, mint aki már elvégezte a rábízott feladatokat.
Élete során akarata volt, elképzelései, vágyai és céljai voltak - ha nem is mindegyik teljesült. Szeretett, nevetett, veszekedett, küzdött, veszített és nyert, és vitte tovább napról napra a világot nyolcvansok éven keresztül.
Halk könnycseppek és üveges szemek őrizték utolsó percét, majd mindenki folytatta a napi rutinját, nem tudva, hogy a saját életútjának vajon melyik részén is jár.
Nagyon nagy misztikuma van a halál pillanatának is: bár jelentősen nagyobb lelki fájdalom járja át ezt a pillanatot, mint az élet elejét, bár nem beszélünk eleget róla, de mindannyian tudjuk és érezzük, hogy ugyanúgy része az utunknak.

Születésekkel és halálokkal csak akkor kezdtem el foglalkozni, amikor már mindkettőt sokat láttam: addig ugyanis számomra a születés túl intim, a halál pedig túl félelmetes volt - könnyebb volt a jelenben maradva nem gondolni az élet két végpontjára. Azonban ahogy egyre jobban a szemem elé kerültek, részesei lettek a mindennapjaimnak. Igazából eddig is részesei voltak, csak nem figyeltem rájuk - mint ahogy arra sem szoktam figyelni, hogy levegőt veszek, és később kifújom. Ahogy azonban a levegő, amit kifújok, az sem lesz semmivé, szeretem hinni, hogy a halál sem a vége az útnak, csupán az általunk még belátott szakasz utolsó pontja - mint mikor nem látjuk, merre tart az ösvényünk egy messziről látszó kanyar után.

De a fókusz talán nem is ott van, hogy mi történik velünk halálunk után. A halál misztikuma köré mindenki a saját hiedelemvilága szerint építhet elképzeléseket, és nincs jogom bármelyikben is kételkedni - pont annyira igaz lehet egyik, mint a másik. A fókusz a két misztikus pont, a születés és a halál között van. Ezt a szakaszt ismerjük, ezt alakíthatjuk, és itt tehetünk csodákat magunkkal és másokkal egyaránt.
Sőt, itt kell csodákat tennünk magunkkal és másokkal egyaránt. Ezek a csodák, a mindennapjaink csodái adnak értelmet az utunknak, és ezek a csodák könnyítik meg majd annak a be nem látható kanyarnak a bátor bevételét, ami mindannyiunkra ott vár a látótávolságuk határán.
Hihetetlen nagy misztikuma van annak a szakasznak, ami a születésünktől a halálunkig ível.

Néha érdemes fókuszt váltani, és nem arra keresni a nehezen megfogható választ, hogy van-e, lesz-e élet a halál után, hanem, hogy volt-e, van-e, lesz-e életünk a halálunk előtt.

 

Dr. Máté-Horváth Nóra

Kövess Facebookon!

Legutóbbi bejegyzések

Kategóriák

78725814_471988990189396_2659472294035849216_o
kagyló

Könyvajánló

2019 decemberében megjelent A Camino maga az Élet című regényem, melyről az alábbi linkre kattintva olvashat többet.

A könyvről

Dr. Máté-Horváth Nóra

szakorvos és pszichodinamikus pszichoterapeuta

© 2017-2024 Ragyogdtul.hu 

Készítették Dr. Máté-Horváth Nóra és örök barátja, Firsh. Minden jog fenntartva. Az oldal és annak teljes tartalma, beleértve az írásos és képi elemeket, Dr. Máté-Horváth Nóra tulajdonát és szellemi termékét képezik, ezek bármilyen formában történő felhasználása, másolása a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvényben foglaltaknak megfelelően szerzői jogvédelem alatt állnak, felhasználásuk  csak a szerző írásos engedélyével lehetséges.

*

Adatkezelési tájékoztató