A minap arról kellett volna mesélnem egy közönség előtt, hogy miért félünk a változásoktól.
Bár a beszélgetésre végül nem került sor váratlan lebetegedésem miatt, az elmúlt napokban sokat játszottam a témával a fejemben, úgy forgattam jobbra és balra, mint gyerekkoromban a minden szögből másképp csillogó kaleidoszkópot.
Vigyázat, egy szokatlanul absztrakt morzsa következik!
Ha a beszélgetés létrejött volna, azzal a kérdéssel nyitottam volna, hogy vajon minden változástól félünk-e. Félünk-e egy előléptetéstől, egy költözéstől álmaink lakásába, a lottó ötöstől, egy új kapcsolattól, egy házasságkötéstől?
Nehéz lenne őszintén nemmel felelni.
Ha nem is félünk, valamekkora stresszt valószínűleg minden változás hoz az életünkbe. Minél jobban eltér a változás eredményeként létrejövő állapot az alapértékeinktől, az elképzeléseinktől, a belső világképünktől, annál nagyobb mértékű stresszt, sőt, adott esetben szorongást, netán félelmet is hozhat magával a változás előszele.
“Ne a változástól, hanem az állandóságtól félj”
Szegény rég megboldogult Lao-ce, ha mondott is ilyet, biztos nem tudta, hogy félig igaz klisék teljes sorát adja majd mondatával a következő párezer évre. Mondása sok oldalágat hajtott, sok ajkon formálódott azóta, és már-már közhelyessé vált. Hiszen tudjuk, az élet a komfortzónán kívül kezdődik, egyébként pedig csak a változás az, ami állandó, sőt, a változás viszi előre a világot…
Nehéz is kilépni a klisék mezejéről, de nyugtatom magam a tudattal, hogy erősen igyekeztem kerülni az örök igazságokat, és a konklúzióig talán sakkban is tudtam őket tartani, mielőtt úrrá lettek az írásomon, és átvették a végszó felett az uralmat.
Az én értelmezésemben a változásokat ketté kell bontani ahhoz, hogy megértsük a velük kapcsolatos érzelmeinket.
Az egyik csoportot azok a változások alkotják, amik tőlünk kívülálló okokból indulnak, ha úgy tetszik, kívülről jönnek. Néha számítunk rájuk, és talán van némi időnk felkészülni hatásukra, megint máskor azonban váratlanul jönnek, vagy épp passzívan sodródunk beléjük.
Ezek a változások, főleg, ha egy váratlan, netán kedvezőtlen irányba történnek, érthető módon jelentős mértékű szorongást, bizonytalanság-érzést, és ezáltal félelmet ébreszthetnek bennünk. Ha benézünk félelmeink mögé, talán a kontrollvesztés, az ismeretlentől való félelem érzése az, ami a leginkább úrrá lesz rajtunk.
Passzívan sodródni ugyanis úgy, hogy nincs ráhatásunk sem a sodrás irányára, sem a sebességére, félelemkeltő.
Két dolgot tehetünk: megtanulunk úszni, vagy megtanulunk bízni a sodrásban. Előbbi esetben visszaszerzünk bizonyos mértékű kontrollt a helyzet felett, utóbbi esetben pedig bízunk abban, hogy bárhová sodródunk, megmaradunk. Bízhatunk itt a saját leleményességünkben, de a Sorsban, Istenben vagy épp a véletlenben is - ki miben hisz a legjobban. Nincs jó vagy rossz választás, mindenki értékrendje, világnézete, személyisége és az adott helyzet szerint választ.
Mindeközben ott vannak azok a változások, amiket mi magunk indítunk el. Munkahelyet váltunk, felmondunk, belépünk, szakítunk, elköltözünk, összeköltözünk, megyünk, maradunk. Nehéz döntéseket hozunk, előtte néha alaposan mérlegelünk, máskor meg csak úgy beleugrunk. Az elhatározás megszületésének gyorsaságától függetlenül igaz azonban, hogy minden akaratlagos változást (ha úgy tetszik, változtatást) bizonyos mértékű feszültség előz meg annak érdekében, hogy a bennünk lévő tettrekészséget és szándékot addig a kritikus pontig növelje, ahol már tudunk lépni.
Azt szoktam mondani műtétre váró betegeimnek, amikor azt mondják, félnek, hogy izgulni szabad, sőt természetes, a félelmet pedig engedjék el. Valójában saját, régi mantrám hangosítom ilyenkor ki: izgulni szabad, félni nem. Az izgulásra érdemes úgy tekinteni, mint az adott helyzet normális velejárójára; a félelem viszont hátráltat, és annyi negatív töltete van, hogy építkezni biztos nem lehet belőle. Ugyanez hatványozottan vonatkozik arra az esetre, ha akarattal változtatnánk valamin: míg az izgalom legtöbbször egy bizonyos pontig még segíteni is tud, a félelem szinte biztos, hogy hátráltat.
Közhely ide, közhely oda, de félelmeinknek tényleg érdemes a mélyükre nézni. Minden ember másképp, mástól, és főleg, más-más okból fél adott helyzetekben. Félelmeinket sokszor múltunk, tapasztalatainkból táplálkozó előítéleteink, elképzeléseink formálják és nagyítják akkorára, hogy beárnyékolják a realitást, képletesen szólva: eltakarják a napot előlünk. Hiszem azonban, hogy minél jobban megértjük, miért félünk valójában, annál könnyebbé válik később reális méretűvé zsugorítani a problémát, és egy valós szemüvegen keresztül tekinteni rá.
Az első és legfontosabb tehát: önismeretünk legmélyebb bugyraiban járva félelmeink gyökereit felkutatni, felismerni torzításainkat, hiedelmeinket, és szembeállítani őket a realitással. Amikor pedig mindez megtörént, és félelmeinken úrrá lettünk, saját határainkat megerősítve az önbizalmunkra kell támaszkodnunk: hinnünk és bíznunk kell abban, hogy talpon fogunk tudni maradni abban a helyzetben, melybe racionálisan, kellő körültekintéssel beleálltunk –ha pedig mégsem, akkor fel fogjuk tudni ismerni saját kudarcunkat, és hasznos tanulságként építkezhetünk majd belőle.
Így végül egyetlen utolsó simítás szükséges ahhoz, hogy valóban tudjunk változtatni: engedélyt kell adnunk magunknak a változtatásra.
Ez a monológ született hát meg a fejemben a meghiúsult beszélgetés apropóján a változásokról és változtatásokról. Azoknak pedig, akik számára ez alkalommal túl elvont voltam, ígérem, hogy a jövő hétre szánt történetem sokkal kézzelfoghatóbb lesz.
Hasonló Morzsák:
