- Mi az, amitől félsz? - jött a kérdés. A szemben ülő türelmes, nyugodt arckifejezéssel ült, és várta hogy megszülessen a válasz. És jött egy válasz.
- Háááát… úgy igazán semmitől. Na jó, a pókoktól de. A pókoktól félek - válaszolta, majd egy kényszeredett, rövid nevetés szakadt fel a száraz torkán.
A szemben ülő bólintott. Csend volt. A csend pedig néha beszél.
Úgy érezte, mintha a szemben ülő nyugodt szemei átvilágítanák. A csend vetkőztette.
- Mi az, amitől félsz? - jött újra a kérdés. Halkan jött, de erősebbnek tűnt, mint először.
Nem is tudott egyből válaszolni. Már nem tudta elviccelni.
- Nem tudom… nem félek. Talán a haláltól félek, de attól ki nem? - mondta, széttárva kezét, mint aki egy olyan egyértelmű dolgot mond, mint hogy a feldobott kő egyszer leesik.
Zavarban volt. Egy bizonytalan félmosolyt megengedett azért, hátha oldódik a zavara.
A szemben ülő nézte. Hosszasan nézte, kettejük között egyre hangosodott a csend. Az a fajta csend, ami ahhoz kell, hogy az ember magába nézzen.
- Mi az, amitől félsz? - kérdezte harmadszorra a szemben ülő. Semmivel sem volt hangosabb a kérdés, mint az előző kettő, ő mégis annak érezte. Az utolsó szó ott sziszegett a fülében, és most már nem tudta elcsendesíteni. Jöttek a gondolatok.
- Igen, talán a haláltól. Vagyis… talán a szeretteim halálától. Féltem őket. - mondta. Nem mosolygott. Nem akarta oldani a zavarát. Tulajdonképpen nem is volt zavarban.
A csend körülzárta őket.
- Mi az, amitől félsz?
Tudta, hogy lesz egy negyedik kérdés is. Tudta, hogy az a türelmes szempár nem fogja hagyni, hogy csak érintőleges választ adjon.
- Félek attól, hogy egyedül leszek. Hogy magányos maradok. Hogy elveszítem azokat, akik fontosak. Félek attól, hogy kiderül, nem volt értelme az egésznek. Félek attól, hogy mikor még egyszer, utoljára visszanézek, rájövök, hogy nem volt célom és örömöm, és nem hagytam semmilyen nyomot.
Elhallgatott. Amint kimondta, tudta, hogy igazat mond, de ugyanabban a pillanatban, hogy tényleg kimondta, elkezdtek a fejében megszületni az ellenérvek. Nincs egyedül. Szeret, és szeretik. Hisz abban, hogy értékes. Hisz abban, hogy minden emberben van érték.
Nyelt egyet, mintha le akarná nyelni azt a furcsán keserű ízt, ami a szájában maradt. Megkönnyebbült. Olyan volt, mintha kihúzta volna a tüskét a kezéből, ami már régóta szúrta.
A vele szemben ülő bólintott. Negyedszerre már valóban megszületett a válasz.
*
Az önismeret ott kezdődik, ahol a kényelmes, megszokott válaszok véget érnek. Ahol lehullanak azok a védelmet adó, de sokszor kissé fojtogató páncélok, amiket magunkra húzunk a mindennapjainkban, ahol rácsodálkozunk, milyen puha is a bőrünk valójában.
Persze nem kell pucér, lecsupaszított bőrrel járkálnunk a nagyvilágban, de érdemes letenni páncélunkat, hogy rájöjjünk, helyette egy egyszerű, kényelmes ruha is biztonságot ad.
Növekedni ugyanis csak páncélunk nélkül lehet.
Hasonló Morzsák:
