A cím, mint azt ahogy valószínűleg sokan tudjátok, nem az enyém: Murakami Haruki azonos című könyvéből hoztam, aki Raymond Carver egyik novelláskötetének címstruktúráját vette át - igaz, utóbbi a szerelemről beszélt.
Persze néha a futás is szerelem.
Amiért azonban mégis bátorkodtam a címet átvenni egy gondolatsor erejéig az az, hogy egy kicsit mégis az enyém. Az enyém, és a többi milliárdnyi amatőr és profi futóé, sőt, a maradék pármilliárdnyi emberé, aki ki tud teljesedni és fel tud töltődni valamilyen (bármilyen) tevékenységben, legyen az zene, kertészkedés, írás, festés, sétálás vagy épp főzés.
Sokan nem értik, miért futok. Még többen félreértik.
Az egész egy napsütéses kora tavaszi délután kezdődött, amikor a nap feszültségével a vállaimon hazaértem a munkából. Amikor azon a délután bezártam magam mögött az ajtót, fojtogatott a lakásom csendje. Emlékszem, álltam az előszoba félhomályában, és azon gondolkoztam, kint jobb lenne. Kinyitottam hát újra az ajtót, és beleszagoltam a langyos tavaszi levegőbe. Megláttam az elnyűtt, érdemi sportra sosem használt sportcipőm, és a többi valahogy jött magától.
Emlékszem, ezerháromszáz métert futottam negyed óra alatt, egy farmerben. De negyed órával és ezerháromszáz méterrel később, leizzadva, kitikkadva, ziláltan könnyebb volt a fejem és könnyebb volt a szívem, minden feszültségem elszállt, és tudtam, hogy valami olyasmi történt velem, amit meg akarok ismételni.
Mentem tehát másnap is, harmadnap is, majd egy jó ideig minden nap, és egyszer csak úgy maradtam. Sok héttel és sok hónappal később is voltak még kételyeim: hogy vajon nem fogom-e ezt is abbahagyni, mint annyi más korszakalkotó elhatározást életemben. Hogy valóban futó lehetek-e én, a puhány, aki korábban sosem sportolt, aki a testnevelő tanárok réme volt, aki a sportra sosem tudott felnézni, és aki minden áldott iskolai futást lelógott…
De ma már tudom, hogy attól a naptól kezdve futó voltam, hogy átevickéltem magam azon az ezerháromszáz méteren.
Az évek során, amit futóként töltöttem, megszámlálhatatlanul sokszor hallottam az engem féltőktől az óvó szeretetből felhúzott korlátokat: hogy ne fussak, ne hajtsak, a sportolóknak tönkre megy a térdük, elrabolják őket, meghalnak infarktusban, valójában nem élnek egészségesen, és ez az egész csak egy felesleges időpocsékolás.
Szeretem őket. Minden egyes ilyen mondattal a saját szeretetüket fogalmazzák meg féltésbe csomagolva, és ez nagy kincs… de egyben tudom, hogy nem értik. Ők még nem értik, miről beszélek, amikor futásról beszélek.
A futás egy bölcs és bőkezű tanítómester. Hamar elkezd sikereket adni: gyorsulsz, tovább jutsz, vagy csak ugyanazt a kört gyorsabban futod, fogysz, ügyesedsz, mosolyogsz, alakulsz. Megtanít kitartani, küzdeni és napról napra győzni: legyőzni a távot, legyőzni a feszültséget, a rosszkedved. Megtanít újra és újra legyőzni önmagadat és legyőzni a félelmeidet. Megtanít átlépni a korlátaid, a stigmákat és kifogásokat, amiket magadra aggattál az évek során: hogy nekem ez nem megy, én nem vagyok egy sportember, én ehhez lusta vagyok, nekem ez unalmas. Megtanít szeretni önmagadat.
A futás nem unalmas. A futás egyenesen izgalmas! Mert magaddal vagy és magaddal foglalkozol, és hirtelen rájössz, eddig nem is ismerted talán ezt a kitartó és küzdő, fejlődni képes oldalad. Mert hirtelen rájössz, hogy mennyire nagy kincs a két lábad, a friss levegő, a napsütés az arcodon, a sajgó izmaid és minden pillanat, amit magaddal és magadért töltesz. Mert a futással lehetőséged nyílik jobban megismerni és megérteni önmagad, és elfogadni másokat. Mert a futás során sokszor olyan dolgokra látsz rá, amit a mindennapok eltakarnak, máskor meg csak simán üres fejjel meditálsz, és a pillanatban vagy. Mert a futás során önmagad vagy, szerepek nélkül, smink nélkül.
A futásban jó eséllyel sosem leszel a legjobb, de önmagadhoz képest óriási fejlődéseken mehetsz keresztül. A futás által szerencsés esetben végre megtanulod nem másokhoz mérve értékelni magadat, és megérted, hogy mindenkit a saját koordináta-rendszerében kell nézni. A futás egy óda a testedhez, amiért az szolgál téged abban a pár évtizedben, amit benne töltesz. És amikor már épp azt hiszed, hogy a saját világod legjobbja vagy, képes ez a tanítómester egy olyan leckét adni, ami szintén fontos a mindennapjaidban, bármennyire is képes vagy gőgből átlépni rajta: megtanít alázatosnak lenni. Menj csak el felkészülés nélkül egy maratonra, vagy vegyél félvállról egy laza tízest, ki-ki szintjének megfelelően: falba ütközhetsz és padlóra kerülhetsz. Néha kiégsz, néha elveszik a motiváció, néha kudarcot élsz át, de ez is az utad része, akárcsak az élet bármely más területén. De a futás megtanít felállni és újrakezdeni is.
Egy idő után már futsz, amikor rossz a kedved és futsz, amikor jó, futsz, amikor meleg van, és szakad rólad a víz, és futsz, amikor lilára fagynak a lábujjaid. Futsz szikrázó napsütésben, és maratont futsz szakadó esőben az októberi hidegben.
A futás önmagad és társaid szeretetéről, tiszteletéről, korlátaid lebontásáról és az életed becsüléséről szól. És egy idő után már tudod, hogy minden egyes futással több leszel - kevesebb sosem.
Egy idő után már tudod, hogy ha néha le is sérülsz, falba is ütközöl, futni fogsz, amíg bírod lábbal, izommal és szívvel. Mert benne van a lelked. Mert a tanítómestered. Mert az életed része.
Mert a te részed.
Erről beszélek, amikor futásról beszélek.
*
Ha lesz síremlékem, és ha netán saját magam választhatom meg a feliratát, a következőket szeretném rávésetni:
murakami haruki
író (és futó)
1949-20xx
De legalább sose gyalogolt
Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek
Hasonló Morzsák:
