Az intuícióról

Az alábbi Morzsát ajánlom K.-nak, aki a külvilág zajától olykor nem hallja, mi történik belül.

 

A minap az intuícióról beszélgettünk, és bár a beszélgetés lassú, de határozott léptekkel átcsúszott abba a számomra már túlzottan spirituális zónába, amiben nem hiszek, igyekeztem a saját világnézetem szerint interpretálni az elhangzottakat.

Az intuíció számomra sok szempontból olyan, mint a víz.

Részben azért, mert legalább olyan nehéz konkrétan megfogalmazni a gondolataimat az intuícióról, mint vizet tartani a tenyeremben: bármennyire is koncentrálok rá, a mondatok szavakként kicseppennek az ujjaim közül.

Talán pont ez is az intuíció lényege: hogy nem megfogható.

Saját gondolatvilágomba nem fér bele az intuíció természetfeletti mivolta, mint ahogy abban sem hiszek, hogy bevonzom, amire igazán gondolok, vagy hogy a gondolatommal gyógyítani tudok, vagy meg tudok mozgatni tárgyakat.

Abban azonban nagyon hiszek, hogy a nap 24 órájában fáradhatatlanul dolgozó érzékszerveinkkel érzékeny radarjai vagyunk a minket körülvevő világnak – sokkal érzékenyebbek, mint hisszük. A körülöttünk és bennünk áramló információ-özönnek csak egy parányi része jut el a tudatunk küszöbéig, és ennek is csak töredéke az, amire igazán fókuszálunk. Tudatunk alatt azonban megannyi adatot tárolunk alig ismert struktúrában, melyeket néha ismeretlen huzalok összehúznak egy közös mintává, hogy aztán hasonló információ a hasonlóval karöltve elraktározódjon egy ismeretlen polcon. És bár ezekre a polcokra a mindennapok színes, fényes, zajos világában nem látunk rá, néha, ha nagyon figyelünk befele, vagy ha épp nincs zaj körülöttünk, felhangosodik a bennük elrejtett tudásmorzsa.

Ennek a misztikumában hiszek, amikor intuícióról beszélünk.

Nehéz megtalálni az egyensúlyt. Nehéz lavírozni a racionalitás és az intuitív lét közötti keskeny kerítésen, nem átbillenve egyik vagy másik oldalra. Nehéz belekapaszkodni egy intuitív gondolatfoszlányba, nem megcáfolni, tudatosan felülvezérelni azt, amit a “megérzésünk”, az “első gondolatunk” mutatna nekünk.

Az élet sem teszi könnyebbé a billegést racionalitás és intuíció között. “Hallgass a szívedre” – tartja az egyik mondás, “Számolj el tízig!” – tartja a másik. Számtalanszor igazolódik vissza, hogy az első gondolatunkra kellett volna hallgatni, és szintén számtalanszor éljük meg annak örömét, hogy átgondoltan cselekedtünk egy adott szituációban, gondosan felvázolva fejünkben minden lehetséges alternatívát.

A “mindig” egy veszélyes szó. Az intuíciónak nincs mindig igaza. Nem mindig azt kell tenni, amit a szívünk diktál. Nem mindig jó, ha az intuíciónkat követjük – nincs ugyanis teljes rálátása életünk minden fonalára, tetteink minden vonatkozására. Eleve hibás koncepció, ha a döntéseinket átadjuk egy misztikumnak: maradjunk csak mi a döntéseink és tetteink urai.

De a tudatunk alatt raktározott végtelen tudástár eltemetése épp annyira káros, mint az előbbi mindigek vak elfogadása. Még a legracionálisabb, a jövőjét görcsös precizitással tervező, az érzelmeit és intuícióját tudatosan mélyre ásó emberben is mozognak a mélyben a láthatatlan fonalak, állnak össze a láthatatlan minták, és várják, hogy a megfelelő pillanatban kijussanak a fényre, hasznos információt adva a felszínen zajló jelennek.

Tudatos létünk fontos eleme az intuíciónk, csak tudni kell használni. Tudni kell láthatatlan, mély, sötét polcrendszeréről meghívni a felszínre, a jelenbe, tudni kell meghallgatni, amit “a szívünk diktál”, és tudni kell “tízig számolva” megvizsgálni, hogy jól diktálja-e. Bár mindig jó a szándéka, hisz belőlünk van, mélyről tör fel és tiszta, mint a forrásvíz, nincs mindig igaza. Nem adhatjuk át neki a felelősséget életünk és a mindennapok felett, de meghallgathatjuk véleményét, tudván, hogy biztosan a mi érdekünket szolgálja.

Intuíciónk a legrégebbi, legmegbízhatóbb barátunk az összes jószándékával és tévedésével együtt.

Az intuíció számomra tehát tényleg olyan, mint a víz: megérinteni lehet, de hosszan a markomban tartni nem. Életem nélkülözhetetlen eleme, de csak vízen élni nem tudok, mint ahogy víz alatt sem tudok élni. Meg kell találni az egyensúlyt víz és levegő között.

 

Miközben a beszélgetés áttévedt a számomra már idegen spirituális mezőkre, én az emlékeimben kutattam.

Egy másik beszélgetés jutott eszembe közben. Tavaly januárban, egy esti műszakban a még távoli nyárról beszélgettünk. Messzi tervek cikáztak körülöttem nagy utazásokról, családi programokról, melegről és napsütésről, fogadalmakról, hogy idén minden másképp lesz. Csak jelenlétemmel vettem részt a beszélgetésben, néha hümmögve vagy látszólag egyetértően bólintva, miközben törökülésben ültem a kanapén, térdeimen egy óriási mappával egyensúlyozva, amiben a közelgő vizsgám tananyaga kőként nyomta a lábaimat. Nem tudtam sokkal távolabbra nézni, mint a bevehetetlen akadályként elém tornyosuló vizsga következő heti dátuma. Gondterhelt voltam, október óta folyamatos stresszként ült a vállamon minden aktuális feladat, és nehezen tudtam ráhagolódni arra, hogy egyszer még nyár is lehet.

– És te mész valahova?

Felnéztem. Bármennyire is nem akartam részt venni a számomra még elképzelhetetlen nyár tervezgetésében, őszinte és kedves érdeklődést láttam a kolléganőm arcán, olyat, amit nem volt szívem mogorván félresöpörni, bármennyire is hullott rám a felettem lebegő felhőből az eső.

– Még nem tudom… amennyi szabadságom maradt… talán a Caminora.

Meglepődött. Én is meglepődtem. Nem tudom, honnan jött a válasz, de olyan volt, mintha már rég ott toporgott volna, hogy végre utat törjön magának a tudatomba.

Sosem terveztem a Caminot. Sosem játszottam el komolyabban a gondolattal, hogy én majd egyszer elmegyek. Sosem képzeltem úgy el a nyaramat, hogy egy hátizsákkal a hátamon izzadva sétálok egy végesincs úton, hogy aztán délután fáradtan lépjek be egy tömegszállás kapuján. Én, a honvágyas! Én, a kényelmes! Én, aki nem egy rutinos túrázó!

Eszemben sem volt elmenni a Caminora.

Vagy mégis?

Mikor másnap hazamentem, valahol már várt az út, hogy elinduljak rajta.

Dr. Máté-Horváth Nóra

Kövess Facebookon!

Legutóbbi bejegyzések

Kategória

Az alábbi gondolatok nem hírek, nem szakmai cikkek és nem blogbejegyzések, csupán vélemények, történetek, nézőpontok és mesék, melyek célja a szórakoztatás és a közös gondolkodás.

Ha tetszett, olvass tovább

if_resolutions-05_897243

Olvass további Morzsákat

Tetszett?

A Morzsák alatt általam írt történeteket, novellákat és apróságokat találsz, olvass tovább!

Olvasd a többi írásom!
if_lightbulb_62310

Olvass a coachingról

A coaching egyre inkább felkerül a mentális segítő szakmák térképére.

Ha úgy érzed, Neked szól, jelentkezz hozzám bátran coachingra!

Többet a coachingról!
profil1.3

Olvass rólam

Amennyire az interneten lehet, oldalamon bemutatkozom leendő ügyfeleimnek és olvasóimnak szakmám, életutam és motivációm ismertetésén keresztül.

Olvasd el, ki vagyok!

© 2017-2018 Ragyogdtul.hu 

Készítették: Máté-Horváth Nóra és örök barátja, Firsh. Minden jog fenntartva. Az oldal és annak teljes tartalma, beleértve az írásos és képi elemeket, Dr. Máté-Horváth Nóra tulajdonát és szellemi termékét képezik, felhasználásuk csak a szerző írásos engedélyével lehetséges.

*

Adatkezelési tájékoztató