Talán néha túl hamar adom fel.
Történt nemrégiben, hogy egy üvegművestől vettem egy pár csodaszép üveg fülbevalót. Különleges kapcsolatot ápolok a efféle csecse-becsékkel. Mindig lenyűgöz az üveg, ez a hűvös, de csillogásában élettel teli, merev, de a törékenységében kecses anyag. Szilárdságában érzem még a korábbi folyékonyságot, ragyogó színeiben az izzást.
Nagyon szeretek hát mindent, ami üveg: a míves lámpabúrákat, hóbortos vagy épp elegáns dísztárgyakat és az ékszereket… az ékszereket, amik a maguk parányi valójában hordozzák mindazt, ami az üveget olyan különlegessé teszi!
Így történt tehát, hogy most is egy üveg ékszerre esett a választásom: egy pár fehér alapon kék virágos, aprócska, de gondosan megmunkált fülbevalóra. Ellenállva az első gondolatomnak, hogy azonnal belefűzzem a fülembe, és hetedhét országnak büszkén megmutassan új kincsemet, gondosan elcsomagoltattam egy kicsiny papírzacskóba, hogy ne essen martalékául a táskám alján honos örök káosz mélységének. Fájt ugyan miatta kicsit a gyermeki szívem, de annál nagyobb örömmel viseltem az első adandó lehetőségnél a kék-fehér, virágos fülbevalómat.
Büszkén zsebeltem be az elismerő pillantásokat napközben - úgy éreztem, bárki, aki velem beszél, egy pillanattal többet időzik a fülbevalómon, mint általában, és én ezt az elismerés egyértelmű jelének tekintettem, mégha legbelül tudtam is, a többség jó eséllyel meg sem áll a fülbevalóm elemzésén.
Délután volt már, mikor egy kézmosásból a mosdó méltatlanul kopott tükrébe nézve hirtelen észrevettem - és a szívem kihagyott egy ütést - , hogy az egyik kis üveggolyó valamikor, amikor nem vettem észre, megvált a fém akasztójától, és most egyik fülemben egy csodaszép, kék-fehér üvegfülbevaló csillogott a monoton neonfényben, miközben a másikban csak egy darabka fém árválkodott, gyászolván az üvegdíszt, amit valaha őrzött.
- Ó, egek! - gondoltam, és kissé lehorgasztott fejjel tértem vissza a szobába. Nap vége volt már, lélekben úton voltam hazafelé, és valami mélyen azt súgta, ez az üveg korongocska már nem lesz meg.
Tettem azért egy bizonytalan próbálkozást: megkérdeztelek, nem láttad-e az üvegecském.
Nem láttad.
Szomorúan vontam vállat, öltözéshez készülve, mikor egyszer csak felpattantál, és alaposan, mint egy aranyásó az aranyláz idején, aprólékosan tapogatni kezdtél mindent. A terítőt, a párnát, a fotelt, a táskát.
De hagyjad, kérlek, mondtam, nem ér ennyit. De hát nem telik semmibe, mondtad, úgysincs dolgod, és itt leszel egész este, keresed. Megkeresed.
Zavarba jöttem.
Hol jártam, kérdezted, és én elmondtam részletesen, mikor, merre jártam az épületen belül aznap. Csak arra kérsz, mondtad, hogy mielőtt hazamennék, járjak körbe, hátha meglátom az üvegecskét.
Hitetlenül mentem fel az emeletre. A mosdóba, a kórterembe, a műtőbe, a folyosóra, a tárolóba, de még a büfébe is benéztem, ha már ezt kaptam feladatul, de valójában sosem hittem igazán abban, hogy meglesz a díszecském. A sors különös humorát éreztem ebben, egy leckét a kapzsiságról, arról, hogy ha nem tudok nemet mondani az ezredik csecse-becsére, nemet mond majd a gondviselés.
Keserű lecke bánkódni egy látszólag csekély értékű tárgy elvesztése fölött!
Este volt már, én lefekvéshez készülődtem, elfelejtve már a fülbevalót és a magányosan csüngő fém akasztóját, mikor üzenetem érkezett. Üzenetem, tőled, hogy megvan a fülbevaló hiányzó üveg része, a műtőben volt, begurulva a gép alá. Döbbenten olvastam. Megköszöntem. Azt mondtad, semmit ne köszönjek. Azt is mondtad, “olyan jó érzés volt megtalálni. Főleg, hogy elhatároztam, hogy megtalálom.”
- Főleg, hogy elhatároztam, hogy megtalálom... - ismételtem magamban.
Azt hiszem, nemcsak egy fülebvalót kaptam aznap este. Azt hiszem, félreértettem a sorsot, túl hamar ítéltem: ez a lecke nem arról szól, hogy ne vegyek meg valamit, ami a szívemnek kedves, hanem, hogy ne adjam fel, ha elveszítem azt.
Köszönöm a leckét.
Köszönöm a fülbevalót.
Hasonló Morzsák:
