Ajánlom A.-nak, akivel sok utcát sétáltam már be.
Kellemes tavaszi szél csapta meg az arcukat, ahogy a körútról a Rákóczira fordultak.
Könnyeden nevetgéltek. Divatos kifejezéssel élve amolyan csajos este volt, és ahogyan haladt előre az idő, úgy hagyták maguk mögött az aktuális, mindennapjaik problémáit érintő témákat kollégákról, családról, lakásfelújításról, munkáról; és mélyültek egyre bele olyan beszélgetésbe, amit csak a legjobb barátok tudnak folytatni. Tervekről, álmokról, múltról és jövőről beszéltek, azzal a könnyedséggel, amivel az elmúlt közel húsz évnyi barátságuk során bármikor tudtak az adott kor nagy kérdéseiről beszélni.
Nem nézték, merre mennek. Abban azért talán megállapodtak, hogy a Dunáig lesétálnának… bár az is lehet, hogy csak a lábaik vitték őket automatikusan, emlékéül a gimnazista éveik nagy csavargásainak. Akkoriban gyakran kötöttek ki a folyónál, ami akkor is pont úgy nézett ki, mint ma, pedig rég nem ugyanaz már. Ők sem ugyanazok már.
Mégis, lépteikben ott volt a játékosság, az összekuncogás, az önirónia és a kölcsönös bizalom.
Így néztek hát ők ki. Két nő, könnyedén lépkedve a Rákóczi út soha meg nem tisztuló járdáján a tavaszi estén, kifigurázva az élet nagy dolgait, fittyet hányva a világra. Autók zúgtak el mellettük mindkét irányba több sávon, szélvédőiken megcsillantva a narancssárga utcalámpák természetellenes fényét. Emberek jöttek és mentek a széles járdán: helyiek, turisták, párok, barátok, barátnők, hajléktalanok, részegek és az éjszakai utca fiai, és egyik-másik megnézte őket. Ők pedig némi fiatalos arroganciával nevettek rajtuk, és nevettek magukon is, hogy tökéletlenségükben mennyire tökéletesek, és hogy ezt mennyire szeretik, és mennyire jó most ebben a tökéletlen világban, a langyos estében rögtönzött múltidéző városi sétán a piszkos főúton a régi folyó felé haladni.
Az Uránia cirádás homlokzati fényei szinte üdítően hatottak a narancsárga lámpák adta félhomály után, élénk színei pedig egy apró ékszerré tették a benzinfüstös környező házakhoz képest. Mindkettejük szemét vonzotta az elegáns homlokzat adta kontraszt, pillanatra meg is szakadt a barátnős röhögcsélés.
Egy harmincas-negyvenes, slamposan igénytelen, kerek arcú férfi lépett elő a félhomályból, és lépett be kissé imbolygó, vagy tán csak bizonytalan léptekkel erre az Uránia előtti, kivilágított területre, mint ahogy egy részeg művész lép a közönség elé a nagy leszereplése után, félig maga sem tudva, mit keres ott.
- Szia, ne haragudjatok…. - kezdte tétován.
- Ne haragudj, de nem - vágott közbe egyikük, elvágva minden további közlés útját. Meg volt róla győződve, hogy ez a szerencsétlen is csak egyike az éjszakai utca furcsa embereinek, akik kétszáz forintot kérnek, hogy lehúzzák a sokadik, éjjel-nappaliban vásárolt olcsó felesüket, vagy cigit kérnek, mert a kuka mellől felszedett csikkeket már mind elszívták.
Ugyanazzal a határozatlansággal, amivel odalépett, már tovább is lépett a férfi. Ő pedig, mit sem törődve ezzel a kis megszakítással, már zökkent is volna vissza az öfeledt nevetgélésbe.
- Hogy te milyen vagy! - mondta a barátnője hitetlen döbbenetel, félig nevetve, félig felháborodva.
- Most miért? - kérdezett vissza, meglepve.
- Miért kellett így lerázni szegényt? - barátnője arcán a szórakozottság mellett egy csipetnyi valós felháborodás is megjelent, ami meglepte.
- Jajj, biztos csak nyomulni vagy kunyerálni akart! - választolta talán eggyel mérgesebben, mint indokolt lett volna, de nehéz mit kezdeni az érzelmekkel, mikor a saját szégyenérzetét érzi az ember felbukkanni a torka mélyéről.
- Honnan tudod? Lehet, hogy csak azt akarta megtudni, honnan megy a következő busz a Keletibe… hogy te milyen vagy! Én tuti megvártam volna, mit akar…
De még mielőtt a szégyenérzet elsöpörte volna az este báját, mielőtt sértődéssé alakult volna a belül hangosodó önvád, elnevették magukat mindketten.
Tényleg ilyenek. Tényleg különböznek. Másképp látják a világot, másképp viszonyulnak az emberekhez. Ahol zárkózott egyikük, ott nyitott a másikuk, és fordítva. Olykor hol egyikük, hol másikuk, máskor pedig mindketten gőgösek. De a legnagyobb őszinteséggel tudnak egymásnak visszajelezni, kiegyenlítve a hullámokat, amiket olykor vetnek.
Hasonló Morzsák:
