Meredten nézte a lapot és a saját írását. Nem volt már türelme átolvasni újra meg újra, a szemei csak bele-belekaptak a sorok elejébe, majd automatikusan, átgondolás nélkül ugrottak tovább a következő sorra.
Körülötte a háromszáz fős előadóterem csendjét csak egy-egy köhintés, székcsigorgás, vagy golyóstollak karistolása törte meg. Az előtte ülő kényelmetlenül fészkelődött, talán óvatosan álcázva ezzel mozdulatát, amivel a mellette ülő papírját akarta volna látótérbe hozni, megoldásokat keresve megoldhatatlanak tűnő feladványokra.
Felsóhajtott. Igazából készen volt, elég nagy lendülettel vetette bele magát a feladatokba a vizsgalapok kiosztását követően, és amit megoldott, annak többé-kevésbé biztos is volt a megoldásában. Kivéve persze, ha a nagy hirtelenségében félreütött valamit a számológépben - ez mindig előfordulhat. Nem a precizitás, hanem a struktúra megtalálása volt az erőssége.
Volt egy feladat, amit akárhogy is bűvölt, nem tudott megfogni. Nem értette. Ennyire mélyen nem merült el a pénzügy varázslatos világában, így hát írt ugyan oda két bizonytalan mondatot, de pusztán csak annak reményében, hogy az erőfeszítéseit részpontokkal értékelik majd. Viszont kivételesen nem bosszantotta, hogy nem tudott valamit.
Egész korábbi életében, korábbi iskoláiban, korábbi egyetemén görcsösen próbált a legjobb lenni: minden egyes kis információt megragadni, ha nem érti, hát addig rágni, míg át nem jut a kásahegyen. Csodálták érte, ő meg utálta magában. Ő tudta egyedül, mibe kerül ez neki. Mennyi átvirrasztott éjszakája, mennyi meg nem evett vacsorája, kihagyott szórakozása, elszalasztott lehetősége bánta azt a fajta görcsös maximalizmust, ami pont annyira volt a legnagyobb erőssége, mint a legnagyobb ellensége.
Itt viszont, a mostani iskolában, érettebb fejjel, valami már más volt. Már tudott határokat húzni. Már tudott nem görcsölni. Már meg tudta engedni magának, hogy ne tudjon mindig mindent tökéletesen. Elég jó volt így is.
Szerette ezt az új tudását, és jobban szerette ezt az új, görcsösségtől mentes énjét is.
Ahogy ezt végiggondolta, diadalittasan letette a tollat, amit eddig, régi beidegzésből hüvelyk- és mutatóujja között billegtetett kissé feszülten.
“Kész!” - gondolta, és szemében ott volt a büszkeség. Nem a mindent tudás büszkesége, hanem az eleget tudók büszkesége. Úgy érezte, az eleget tudók tudnak valójában a legtöbbet az életről.
Összecsomagolt, akkurátusan, kicsit eltúlzott mozdulatokkal, nehogy azt higgye valamelyik teremfelügyelő, hogy puskázni akar. Dehogy akar. Készen van, és elég jó vizsgát írt.
Felállt. Nyekkent egyet az ülés, ahogy felcsapódott a helyére. Miért kellett neki már megint a sor közepére ülnie? Mindegy is, lendületben volt, így hát nézett jobbra, nézett balra, majd elfogadva, hogy oldalirányba kimászni, át a sok vizsgázón nehezebb lenne, úgy döntött, egy laza mozdulattal átperdül az asztalon, és az előtte lévő üres soron távozik a pulpitus felé.
Felült hát az asztalra, átlendítette bal lábát, majd jobb lábát az asztalok egybefüggő sora felett, és áthelyezve testsúlyát már el is rugaszkodott, hogy az egy lépcsőfokkal lejjebb lévő sor talaját érintse talpaival.
Majdnem sikerült.
Az asztal, amin átlendült, maga is felhajtható volt (hogy hagyhatta ezt figyelmen kívül?!), és a súlypont áthelyezést e tulajdonságából adódóan felszólításnak vette arra, hogy vízszintesből eredeti, függőleges helyzetébe billenjen. Így hát, lendület ide vagy oda, talpa helyett teljes fenekével érkezett az előtte lévő üres sor linóleumpadlójára.
A vizsgaírás síri csendjében mennydörgésszerűen hatott a robaj, ami egy felnőtt test fél méteres zuhanását és az asztal felcsapódását kíséri. Nyolcvan szempár szegeződött rá. Halk kuncogás itt-ott, kíváncsiskodó pillantások.
Felállt, leporolta a ruháját, majd a táskáját és az eséstől kicsit meggyűrt vizsgalapját a padlóról felszedve, haragosvörös arccal a pulpitus felé vette az irányt. Szemkontaktus nélkül tette le a vizsgalapot az asztalra, zavarát kissé ügyetlenül leplezve, de mégis a lehető legméltóságteljesebben, ami ebben a helyzetben még kivitelezhető volt.
Méltóságteljes, ez az! Ezt a szót kereste. Gondolatban megrázta magát. Vett egy nagy levegőt, és felnézett. Szeme összetalálkozott a két megrökönyödött vizsgáztatóéval, akiknek az arcán a döbbenet és az elfojtott nevetés sajátos keveréke ült. Ilyen műsor viszonylag ritkán adódik egy pénzügy vizsgán.
Direkt söpörte félre a feltörő szégyenérzetét. Nőiesen mosolygott egyet, megvonta a vállát, és a tőle telhető legkedvesebb hangon kívánt további szép napot.
Hátat fordítva a vizsgáztatóknak kihúzta magát, lezseren lendített egyet kedvenc piros válltáskáján, és nyolcvan szempár kereszttüzében határozott, rugalmas léptekkel indult neki a nagy előadó duplaszárnyú ajtajának. Távozóban egy mondás jutott eszébe, amit nemrégiben egy jó barátjától kapott tanácsként:
“Ha elestél, állj fel, igazítsd meg a koronád, és menj tovább.”
És ebben ő most elég jónak bizonyult.
Hasonló Morzsák:
