Santiago

A Santiago de Compostelaba való érkezésem évfordulójának emlékére.

 

Furcsa egy szerkezet az emberi lélek. Bonyolult, apró részekből áll össze egy komplex egésszé, és ezeket a részeket, gondolatainkkal és terveinkkel ellentétben nem a logika acélsodronyai fűzik össze, hanem érzések és érzelmek kényes, gubancolódásra hajlamos, finom kis szálai. A végeredmény azonban, bár láthatatlan, szilárdabb bármilyen, logika alkotta érvrendszernél.

Számtalan olyan zuga van lelkünknek, ahova a logika nem hatol be.  Így hát logikával alig magyarázható, hogy miért éreztem üresnek és talán szomorúnak magam, mikor alig egy éve, mintegy nyolcszáznegyven kilométernyi gyaloglás után, Santiagoba értem.

Különös dolog, hogy amikor valami komoly célt tűzünk ki magunk elé, valami nehezen elérhetőt, valamit, amihez óriási türelem és kitartás kell, először még bátorságot kell ahhoz is gyűjtenünk, hogy elhiggyük, sikerülhet. Nehezen indulunk neki. Aztán ki megtervezi a lépéseit, ki napról napra lép – habitus kérdése, bár az élet általában megtanítja, hogy a tervek csak amolyan vezérfonalaink, minden jó tervnek része kell hogy legyen az újratervezés képessége. Nincs az a precíz terv, amin nem találhat fogást az élet. Akárhogy is, elindulunk egy úton a messzi, még megfoghatatlan célunk felé, és bár eleinte még sokat gondolunk arra, milyen lesz a végén, egy idő után már természetessé válik, hogy haladunk, hogy egyik lábunkat a másik elé tesszük, hogy dolgozunk. Megszokjuk, hogy mozgásban vagyunk, és a cél elérése már nem olyan égető, már nem sóvárgunk utána, hanem megtanulunk türelemmel és alázattal várni. Megtanulunk örülni annak, hogy napról napra haladunk. Áthelyezzük a fókuszt a jelenre.

*

Még sötét volt, amikor felvert álmomból a harsány ébresztő. Hirtelen nem tudtam, hol vagyok, de ahogy az álom utolsó foszlányai is elúsztak az ébredő gondolataim elől, kirajzolódott előttem az előző nap és az azt megelőző huszonhét is, és hirtelen, szinte váratlanul, felvillant előttem a célom.  Negyvenhat kilométer Santiagoig – ezzel a tudattal vágtam neki a hajnali párás levegőben az utolsó szakasznak. Rutinosan pakoltam össze a hátizsákom, gyorsan reggeliztem, és hamar az úton találtam magam. Minden nap más volt, és mégis mindegyik hasonló. A napfelkelték, a lépéseim nesze, a túrabot ütemes csattanása a földön, az erdő illata, az autók zaja. Az éhség, a szomjúság, az árnyékot adó fák tövében tartott rövid pihenők. A vállamra nehezedő súly, a táskám tehetetlen zötyögése a hátamon. Az emberek köszönése, barátok üdvözlése, összemosolygás ismeretlenekkel, elbúcsúzás ismerősöktől.

Hiszem, hogy pont ilyen az élet maga is. Pont ezzel a rutinnal éljük minden napunkat, haladván adott életszakaszunk aktuális célja felé. Egy ideig talán görcsösebben vágyjuk a célunkat, majd tényleg megtanuljuk Márai igazságát, hogy utunk értelme nem a cél, hanem a vándorlás.

*

Késő délután volt, mikor megérkeztem Santiagoba. Először csak távolról láttam a házak, daruk, utak, autók sokaságát, majd átléptem a városhatárt, nekiindultam a domboknak, és végül ott voltam az óvárosban. Hirtelen újra türelmetlenné váltam, mintha minden alázat, amire az út tanított, szertefoszlott volna. Gyorsítottam, kerestem és követtem a jeleket. Nem érdekelt, hogy feketék a lábaim az út porától, hogy tűz a nap, hogy éhes vagyok, és egyre jobban tiltakoznak az izmaim a haladás ellen. Látni akartam a katedrálist.

*

A katedrális előtti téren állva tétován néztem körül. Zsúfolva volt emberekkel az aranyló koraőszi napsütésben, és mégis egyedül voltam. Egyedül voltam, és belül üres voltam. Ha volt is bennem boldogság, kifolyt, mint a leeresztett víz a kádból. Helyébe nem költözött semmilyen érzés, üres maradtam. És kérdések jöttek, kérdések, amikre hiába kerestem volna választ ott, a téren állva, kérdések, amikre csak az idő adhat majd feloldozást.

Mi jön most?

Hova tovább?

Mi értelme volt ennek?

Néztem a hatalmas, felállványozott katedrálist, az ódon lépcsőket, a régi macskakövet, és azon gondolkoztam, hány millió ember állt már ezen a téren, és vajon bennük hány meg hány millió kérdés, elhatározás, eskü és remény fogalmazódott meg itt állva. Nem tudtam, öröm van-e bennem vagy bánat. Netán mindkettő? Vagy inkább semmi, csak a mély, mindent kitöltő üresség?

Levetettem a hátizsákom. Furcsa volt nélküle: belül is üres voltam, a hátam is üres volt. A vállaim hirtelen valószínűtlenül könnyűek lettek.

Leültem a hideg macskakőre a táskám mellé, és néztem a lábaimat. Az egyik vérzett – észre sem vettem addig, hogy valamivel felsebeztem. Apró vízcseppek húztak bizonytalan mozgással tiszta csíkokat a portól megfeketedett bőrömön. Egy pillanatig azt hittem, esőcseppek – majd rájöttem, a könnyeim azok.

*

Furcsa egy szerkezet az emberi lélek. Célokat hajt, és néha, amikor ott van a célban, nem tudja, mit kezdjen velük.

 

 

Dr. Máté-Horváth Nóra

Kövess Facebookon!

Legutóbbi bejegyzések

Kategória

if_resolutions-05_897243

Olvass Morzsákat

A Morzsák alatt általam írt történeteket, novellákat és apróságokat találsz, olvass tovább!

Olvasd a többi írásom!
if_lightbulb_62310

Olvass a coachingról

A coaching egyre inkább felkerül a mentális segítő szakmák térképére.

Ha úgy érzed, Neked szól, jelentkezz hozzám bátran coachingra!

Többet a coachingról!
profil1.3

Olvass rólam

Amennyire az interneten lehet, oldalamon bemutatkozom leendő ügyfeleimnek és olvasóimnak szakmám, életutam és motivációm ismertetésén keresztül.

Olvasd el, ki vagyok!

© 2017-2018 Ragyogdtul.hu 

Készítették: Máté-Horváth Nóra és örök barátja, Firsh. Minden jog fenntartva. Az oldal és annak teljes tartalma, beleértve az írásos és képi elemeket, Dr. Máté-Horváth Nóra tulajdonát és szellemi termékét képezik, felhasználásuk csak a szerző írásos engedélyével lehetséges.

*

Adatkezelési tájékoztató