Kicsit elaludtam a szokatlan koraesti nyugalomban.
Álmodtam, és álmomban újra velem voltál.
Sütött a nap, és én ki voltam már fulladva, ahogy kaptattunk felfelé a dombokon, te pedig loholtál, ahogy szoktál, fáradhatatlanul. Hiába lógott a nyelved, hiába ziháltál, úgy futottál mindig felfelé, mintha hajtottalak volna, pedig sosem tettem. Inkább én futottam utánad, hogy utolérjelek, hogy ne tévesszelek szem elől, hogy nehogy bajod essen. Te pedig azt hitted, ez egy játék, és még gyorsabban futottál felfele, miközben néha vissza-visszanéztél, kacéran, hogy jövök-e már, jaj, jöjjek már.
Szerettem ezeket a hosszú sétákat. Milyen jó is volt végre felérni a dombtetőre, kiülni egy sziklára, és nézni a várost! A nap már lefele ereszkedett az égen, a dombok mögé készült, mi pedig ott ültünk, hacsak egy negyed órára is, a kedvenc helyünkön, te nekem dőltél, én meg éreztem, ahogy még szuszogsz a futástól, szeretettel cirógattam a hátad, és nem gondoltam semmire, nem nyomasztott semmi. Csak ketten voltunk, te meg én. Te voltál a legjobb barát, akit csak el tudtam képzelni magamnak.
Aztán meguntad, és nekiiramodtál ismét a gerincnek, én meg utánad. Karcolták a lábainkat a fűszálak, és nekem figyelni kellett, hova lépek, mert néha a saját lábamban is képes voltam megbotlani, te viszont sosem tévesztetted el szapora lépteidet, a te lábaid sosem akadtak össze, akkor sem, ha szélsebesen kapkodtad őket.
Sosem értettem, hogy csinálod.
És mikor hazaértünk, én hulla fáradt voltam, te pedig ittál egy kis vizet, haraptál valamit, és szíved szerint már mentél is volna tovább egy újabb kalandra, ki a rétre, fel a dombra, be az erdőbe, csak menjünk.
Mert kaland volt az életed, és kaland volt veled az élet.
Felébredtem. Mosolyognom kellett, de ahogy mosolyogtam, összeszorult a szívem, kiszáradt a torkom, és furcsa melegség töltötte meg a szívemet. Keresnem kellett, mi is ez az érzés, és miért most jön elő, így a semmiből, egy könnyű álomból ébredvén.
Aztán rájöttem. A napokban volt kilenc éve, hogy elkísértelek az utolsó nagy utadra… a héten volt halálod évfordulója.
Sosem bántam meg azt a döntést. Úgy éreztem, ezzel segítek neked a legtöbbet. Nem bírtam volna, ha tovább szenvedsz. Nem hagyhattam volna a barátomat cserben.
Úgy éreztem, értetted.
De talán nem tudod, hogy amikor hazaértem azon a szörnyen hideg, nyirkos decemberi estén, lekuporodtam az üres fekhelyed mellé, ahol te már nem vártál. És magam sem tudom, miért, de összeszedtem az összes szőrszálat, amit a párnádon találtam, mint valami utolsó kézzel fogható mementót belőled, emlékéül annak, milyen is volt végigsimítani a hátadon, milyen volt a tapintásod, és milyen volt a színed.
Minden vékonyka kis szőrszálat beletettem egy borítékba, amire egy bordó szívecskét ragasztottam, biztos helyre tettem, hogy őrizhessem, őrizhesselek, amíg úgy érzem, őriznem kell téged.
Furcsa, de már nem jutsz minden nap eszembe. Az is meglepett, amikor a Caminon egyszer eszembe jutottál. Aznap nagyon fájt már a lábam ahogy az erdőben sétáltam, és hirtelen úgy éreztem, ott futsz mellettem. Szinte kedvem lett volna körülnézni, hogy tényleg ott vagy-e, kedvem lett volna a neveden szólítani, és odahívni magamhoz. Pedig nem voltál ott, és valahogy mégis ott voltál.
De ha jobban belegondolok, talán mégis eszembe jutsz minden nap, csak másképp: mert emléked beleolvadt a lelkembe. Általad tanultam meg, hogyan kell igazán törődni. Hogyan kell gondoskodni. Hogyan kell fület vakarni, hosszasan cirógatni, nagyokat játszani, akkor is elmenni sétálni, ha szakad az eső és semmi kedvem nincs. És bár tudom, te egyetlen és megismételhetetlen voltál, kicsit téged látlak minden kutyában, te tanítottál arra, hogy milyenek vagytok ti, milyenek vagyunk mi, és milyenek vagyunk együtt.
Szóval de, eszembe jutsz minden nap: állandó részemmé váltál, megmaradtál bennem örökké, elválaszthatatlanul, legjobb barátként, és néha, kivételes alkalmakkor, mint a mai álmom, meglátogatsz, hogy sétáljunk egyet újra.
Hasonló Morzsák:
