Ösvényeink

Azt hiszed, házat építettél, s pályád büszke ormairól elégedetten szemlélheted a világot? Nem tudod, hogy örökké vándor maradsz, s minden, amit csinálsz, az úton haladó vándor mozdulata? Örökké városok, célok, életkorok és változások között haladsz […]. Utad értelme nem a cél, hanem a vándorlás. Nem helyzetekben élsz, hanem útközben.

Márai Sándor: Füveskönyv

 

A héten többször eszembe jutott a Füveskönyvnek ez a részlete. Valahányszor olvasom, mindig mást ad, mindig az adott élethelyzetem színeiben értelmezem Márai gondolatait.

Egyszer azt mondták nekem, az élet olyan, mint egy ösvény. Mindenki a maga ösvényén halad az évei során, néha emelkedik, néha ereszkedik, néha síkon megy. Viszont az ösvényeink olykor találkoznak. Néha szorosan egymás mellett haladnak, annyira, hogy meg is tudjuk egymás kezét fogni. Máskor ösvényeink eltávolodnak, nem is látjuk a másikat, de tudjuk, hogy van, hogy járja az ösvényét, és szeretettel gondolunk rá, bárhol is jár, tudva, hogy ösvényeink akár újra egymás mellé kerülhetnek egy későbbi szakaszon.

Mindenki vándor a saját ösvényén, és miközben igyekszik értelmet adni vándorlásának, olykor nem marad ideje és lehetősége barátjának ösvényét figyelni.

És ez így talán rendben is van. Nem az a fontos, hogy állandóan egymás mellett haladjunk, kéz a kézben, hanem, hogy ha újra találkoznak az ösvényeink, tudjuk folytatni a közös vándorlást.

Amíg az élet engedi.

A baj csak az, hogy ösvényeink hosszát és végét nem ismerjük. És ez néha visszaköszön.

 

*

 

Nem szerettem gimnazista lenni. Mi több, nem szerettem kamasz lenni, meg néha úgy általánosságban lenni sem szerettem. Mindig a jövőbe vagy a múltba vágytam annak idején – a jelenemben kevés dolgot tudtam értékelni.

Volt egy fizikatanárom. Egy ötvenes, köpcös ember volt, akinek a barna haja, barna szemöldöke és barna bajsza között két mélybarna szem csillogott, nézett egyfajta sokat tudó játékossággal, és némi elegáns cinizmussal a világra. Eleinte meggyőződésem volt, mint oly’ sok meg nem értett kamasznak, hogy ki nem állhat, de erre az élet rácáfolt, és gimnáziumi éveim végére már tudtam, hogy azon kevesek egyike volt, akik igazán hittek bennem. Szívesen zárkóztam volna be akkoriban meg nem értettségem csigaházába, de ő ebben mindig megakadályozott sajátos módszereivel és szeretetével. Ő volt az első, aki megmutatta nekem, milyen is az, ha tudatosan feszegetjük a határainkat: azt mondta, nem kell más hozzá, mint hit és kitartás.

Bár sosem mondtam ki, hálás voltam neki.

Aztán eltávolodtak az ösvényeink. Egyetemre mentem, kinyíltam, felnőttem, formálódtam, és mintegy őrlángként őriztem magamban mindazt, amit tőle kaptam. Mindig elképzeltem, milyen lesz majd egyszer visszamenni, megköszönni, megmutatni, hogy igen, már tudom, hogy oké vagyok, és a világ is oké. Dolgozni kezdtem, oktatni kezdtem, és az oktatásba is azt a szeretetet és hitet igyekeztem belevinni, aminek a csíráját tőle kaptam.

Egy bő évtizeddel később egy másik mérföldkőhöz értem életemben, amikor lefutottam életem első maratonját. A negyvensokezer lépés alatt az ösvényeinken gondolkoztam, ahogy közelednek és távolodnak, hogy később újra közeledjenek, és eszembe jutott a fizikatanárom is, aki szüntelenül tágíttatta a határaimat. A maraton sem volt más, mint saját határaim fellazítása és kitolása, és nem kellett hozzá több, mint hit és kitartás.

Boldogan értem haza azon a napsütötte őszi délutánon, megrészegülve a negyvenkét kilométer örömétől, erőtlenül és mégis tele egy új erővel. Úgy éreztem, megérkeztem: megtanultam, elhittem és bebizonyítottam a leckét. A fizikatanáromra gondoltam.
A kanapémon ülve, elégedetten és boldogan rácsatlakoztam a huszonegyedik század végtelen információsztrádájára.

Az első hír, ami szembejött, az ő halálhíre volt.

Mert miközben én haladtam a saját ösvényemen, megugrottam az akadályaimat, tanultam, örültem és csalódtam, veszítettem és nyertem a csatáimat, és “pályám büszke ormairól elégedetten szemlélhettem a világot”, ő az ösvénye végére ért.
A legfájóbb annak a felismerése volt, hogy már nem köszönhetem meg neki azt az őrlángot, amit akkor adott, amikor épp valami kis melegre volt szükségem.

Bár ki tudja. Olyan furcsák ezek az ösvények. Lehet, hogy a végtelenben egyszer találkoznak.

És ha találkoznak, megköszönöm neki a lángot.

Dr. Máté-Horváth Nóra

Kövess Facebookon!

Legutóbbi bejegyzések

Kategória

Az alábbi gondolatok nem hírek, nem szakmai cikkek és nem blogbejegyzések, csupán vélemények, történetek, nézőpontok és mesék, melyek célja a szórakoztatás és a közös gondolkodás.

Ha tetszett, olvass tovább

if_resolutions-05_897243

Olvass további Morzsákat

Tetszett?

A Morzsák alatt általam írt történeteket, novellákat és apróságokat találsz, olvass tovább!

Olvasd a többi írásom!
if_lightbulb_62310

Olvass a coachingról

A coaching egyre inkább felkerül a mentális segítő szakmák térképére.

Ha úgy érzed, Neked szól, jelentkezz hozzám bátran coachingra!

Többet a coachingról!
profil1.3

Olvass rólam

Amennyire az interneten lehet, oldalamon bemutatkozom leendő ügyfeleimnek és olvasóimnak szakmám, életutam és motivációm ismertetésén keresztül.

Olvasd el, ki vagyok!

© 2017-2018 Ragyogdtul.hu 

Készítették: Máté-Horváth Nóra és örök barátja, Firsh. Minden jog fenntartva. Az oldal és annak teljes tartalma, beleértve az írásos és képi elemeket, Dr. Máté-Horváth Nóra tulajdonát és szellemi termékét képezik, felhasználásuk csak a szerző írásos engedélyével lehetséges.

*

Adatkezelési tájékoztató