Halk nyikorgással nyílt az ajtó. Az asszitensem, kezében egy halom papírral egy fiatal lányt tessékelt be a kis szobába. Hellyel kínálta, és tipikus fehér rendelői szék egy méltatlankodó nyikorgással fogadta az újabb pácienst - aznap már a tizenötödiket.
- Jó napot kívánok! - köszöntöttem az asztal mögül. Nem szeretem, ha köztünk van az asztal, azt mondják a modern orvosi kommunikáció elkötelezett hívei, hogy ez falat emel a beteg és az orvos közé, eltávolítja őket, és én osztom a véleményüket.
Akárhogy is, az alig tíz négyzetméteres rendelő és a kopott berendezési tárgyai nem sok lehetőséget kínálnak a kommunikáció-tudomány nüanszainak. Mindig azzal nyugtatom magam, hogy majd igyekszem szóban áthidalni a szoba elrendezéséből és a vizsgálati szituációból épült falakat.
- Üdvözlöm - mondta kurtán, erős hangon, elfedvén ezzel bizalmatlanságát. Éreztem, hogy méreget, és csak remélni tudtam, hogy én jobban leplezem a tényt, hogy én is méregetem. Egy viszonylag magas, erősebb testalkatú lány volt, a nőiességet szinte teljesen nélkülöző ruházatban: ormótlan, két számmal nagyobb kockás inget és lezser, háromnegyedes halásznadrágot viselt egy ócska, elnyűtt sportcipővel. Bozontos, soha ki nem fésült sötétbarna haja a válla alá ért, látszólag feladta már az erőfeszítést, hogy rendszerbe terelje a szanaszét álló hajszálakat. Meleg, barna szemei szigorúan szaladtak rajtam fel és alá, de derűs mosollyal álltam őket. Egyáltalán nem volt bántó, ahogy pásztáznak a láthatatlan sugarak. A zord megjelenés ellenére valamiért szimpátiát keltett bennem.
A papírok mögé bújtam, amiket az asszisztensem precízen elém pakolt.
Nálam valamivel fiatalabb volt a lány, bár nagyjából ugyanannak a generációnak vagyunk a tagjai. Korához képest döbbenetesen hosszú kórtörténete volt, kezdve saját koraszülötti múltjával, számtalan műtétjével és szövődményével, hosszas idegsebészeti és neurológiai kezelésével. Az a típusú ember volt, akinek megszületni sem volt könnyű, de ezek a nehézségek nem törték meg, nem tették tehetetlenné és elveszetté, hanem amolyan tűzben edzett harcosként megerősítették. Az iránta érzett szimpátiám fokozódott.
A műtét, amire most várt, és ami miatt a találkozónk létrejött, egy egészen banális, a korábbi betegségeitől szerencsére teljesen független beavatkozás volt, de a nehéz előtörténete miatt kiemelt figyelmet érdemelt az ezt megelőző időszakban.
Feltettem neki a protokoll szerinti kérdéseket, átbeszéltük a rá váró vizsgálatok egymásutánját, összeállítottuk a műtéti tervet. Betöltöttem a gépen a sablont, elkezdtem írni. Bármennyire is sok betegsége volt a múltban, szépen karban voltak tartva, és a jelenre már alig volt kihatásuk. Mindössze két apróságot kértem tőle pótlásra még a műtét előtt, amolyan szakmai védőhálóként, biztosítva ezzel azt, hogy ideális állapotban kerüljön majd be a műtőbe. Gondosan belefogalmaztam a megbeszélteket a készülő leletbe. Kerreg a nyomtató, köpi ki a papírokat - micsoda pazarlás, gondolom mindig, amikor az utolsó lapra csak egy-egy mondat csúszik át. Nagy rutinnal pattan az asszisztensem, csattan a tűzőgép vasfoga egyszer, kétszer, széthajtva teszi le elém az asztalra a még meleg dokumentumokat, itt írjam alá, pecsét, készen vagyunk. Rutin, automácia, “kéremakövetkezőt”.
- Akkor tehát ezt a két dolgot kérném még pótlásra a műtét előtt - mondtam, mintegy szóban is megpecsételve a mai találkozónkat.
- Oké, doki - mondta egy laza vállvonással - Megtenné, hogy bejelöli a papíron, ahová ezeket leírta? Hogy nehogy elfelejtsem… kicsit néha szétszórt vagyok.
- Persze - mondtam, és a neon színű szövegkiemelő felé nyúltam. Egy narancssárga és egy rózsaszín akadt a kezembe, felmarkoltam mindkettőt.
- Milyen színnel szeretné, hogy kiemeljem a papírján? - játékosan mutattam neki a két, rikító színű tollat, egyik kezemben az egyiket, másikban a másikat.
Jól vette a lapot, szemmel láthatóan nem vette zokon a csak félig hivatalos hangnemet, amit talán tudat alatt a szimpátiám kifejezésére, vagy csak a feszült méregetés oldására akartam használni.
- Hát… azt hiszem, a narancssárgát. A rózsaszín túl királylányos, nem illik hozzám.
Mosolyogva tettem félre a rózsaszínt, és pattintottam le a narancssárga kupakját.
- Tudja, valójában mi mind királylányok vagyunk. Legfeljebb inkognitóban, de legbelül mind azok vagyunk - mondtam, miközben kiemeltem a lelet külön figyelmet érdemlő részét a narancssárga tollal.
Felsandítottam egy félmosollyal. Nevetett - jól állt neki a nevetés.
- Igaza van, doki! - mondta nevetve - Legbelül tényleg az vagyok. Kösz, hogy észreveszi.
Mosolyogva nyújtottam át neki a leleteit.
*
Lásd még a Királylány inkognitóban c. írásom.
Hasonló Morzsák:
