Királylányokról, ismét

Halk nyikorgással nyílt az ajtó. Az asszitensem, kezében egy halom papírral egy fiatal lányt tessékelt be a kis szobába. Hellyel kínálta, és tipikus fehér rendelői szék egy méltatlankodó nyikorgással fogadta az újabb pácienst – aznap már a tizenötödiket.

– Jó napot kívánok! – köszöntöttem az asztal mögül. Nem szeretem, ha köztünk van az asztal, azt mondják a modern orvosi kommunikáció elkötelezett hívei, hogy ez falat emel a beteg és az orvos közé, eltávolítja őket, és én osztom a véleményüket.

Akárhogy is, az alig tíz négyzetméteres rendelő és a kopott berendezési tárgyai nem sok lehetőséget kínálnak a kommunikációtudomány nüanszainak. Mindig azzal nyugtatom magam, hogy majd igyekszem szóban áthidalni a szoba elrendezéséből és a vizsgálati szituációból épült falakat.

– Üdvözlöm – mondta kurtán, erős hangon, elfedvén ezzel bizalmatlanságát. Éreztem, hogy méreget, és csak remélni tudtam, hogy én jobban leplezem a tényt, hogy én is méregetem. Egy viszonylag magas, erősebb testalkatú lány volt, a nőiességet szinte teljesen nélkülöző ruházatban: ormótlan, két számmal nagyobb kockás inget és lezser, háromnegyedes halásznadrágot viselt egy ócska, elnyűtt sportcipővel. Bozontos, soha ki nem fésült sötétbarna haja a válla alá ért, látszólag feladta már az erőfeszítést, hogy rendszerbe terelje a szanaszét álló hajszálakat. Meleg, barna szemei szigorúan szaladtak rajtam fel és alá, de derűs mosollyal álltam őket. Egyáltalán nem volt bántó, ahogy pásztáznak a láthatatlan sugarak. A zord megjelenés ellenére valamiért szimpátiát keltett bennem.

A papírok mögé bújtam, amiket az asszisztensem precízen elém pakolt.

Nálam valamivel fiatalabb volt a lány, bár nagyjából ugyanannak a generációnak vagyunk a tagjai. Korához képest döbbenetesen hosszú kórtörténete volt, kezdve saját koraszülötti múltjával, számtalan műtétjével és szövődményével, hosszas idegsebészeti és neurológiai kezelésével. Az a típusú ember volt, akinek megszületni sem volt könnyű, de ezek a nehézségek nem törték meg, nem tették tehetetlenné és elveszetté, hanem amolyan tűzben edzett harcosként megerősítették. Az iránta érzett szimpátiám fokozódott.

A műtét, amire most várt, és ami miatt a találkozónk létrejött, egy egészen banális, a korábbi betegségeitől szerencsére teljesen független beavatkozás volt, de a nehéz előtörténete miatt kiemelt figyelmet érdemelt az ezt megelőző időszakban.

Feltettem neki a protokoll szerinti kérdéseket, átbeszéltük a műtét környéki vizsgálatok egymásutánját, összeállítottuk a műtéti tervet. Betöltöttem a gépben a sablont, elkezdtem írni. Bármennyire is sok betegsége volt a múltban, szépen karban voltak tartva, és a jelenre már alig volt kihatásuk. Mindössze két apróságot, egy vizsgálatot és egy másik, már elvégzett vizsgálat leletének bemutatását kértem tőle még pluszban a műtét előtt, amolyan szakmai védőhálóként, biztosítva ezzel azt, hogy ideális állapotban kerül majd sor a közelgő beavatkozásra. Precízen belefogalmaztam a megbeszélteket a készülő leletbe. Kerreg a nyomtató, köpi ki a papírokat – micsoda pazarlás, gondolom mindig, amikor az utolsó lapra csak egy-egy mondat csúszik át. Nagy rutinnal pattan az asszisztensem, csattan a tűzőgép vasfoga egyszer, kétszer, széthajtva teszi le elém az asztalra a még meleg dokumentumokat, itt írjam alá, pecsét, készen vagyunk. Rutin, automácia, “kéremakövetkezőt”.

– Akkor tehát ezt a két dolgot kérném még pótlásra a műtét előtt – mondtam, mintegy szóban is megpecsételve a mai találkozónkat.

– Oké, doki – mondta egy laza vállvonással – Megtenné, hogy bejelöli a papíron, ahová ezeket leírta? Hogy nehogy elfelejtsem… kicsit néha szétszórt vagyok.

– Persze – mondtam, és a neon színű szövegkiemelő felé nyúltam. Egy narancssárga és egy rózsaszín akadt a kezembe, felmarkoltam mindkettőt.

– Milyen színnel szeretné, hogy kiemeljem a papírján? – játékosan mutattam neki a két, rikító színű tollat, egyik kezemben az egyiket, másikban a másikat.

Jól vette a lapot, szemmel láthatóan nem vette zokon a csak félig hivatalos hangnemet, amit talán tudat alatt a szimpátiám kifejezésére, vagy csak a feszült méregetés oldására akartam használni.

– Hát… azt hiszem, a narancssárgát. A rózsaszín túl királylányos, nem illik hozzám.

Mosolyogva tettem félre a rózsaszínt, és pattintottam le a narancssárga kupakját.

– Tudja, valójában mi mind királylányok vagyunk. Legfeljebb inkognitóban, de legbelül mind azok vagyunk – mondtam, miközben kiemeltem a lelet külön figyelmet érdemlő részét a narancssárga tollal.

Felsandítottam egy félmosollyal. Nevetett – jól állt neki a nevetés.

– Igaza van, doki! – mondta nevetve – Legbelül tényleg az vagyok. Kösz, hogy észreveszi.

 

Mosolyogva nyújtottam át neki a leleteit.

 

 

*

 

Lásd még a Királylány inkognitóban c. írásom.

 

Dr. Máté-Horváth Nóra

Kövess Facebookon!

Legutóbbi bejegyzések

Kategória

Az alábbi gondolatok nem hírek, nem szakmai cikkek és nem blogbejegyzések, csupán vélemények, történetek, nézőpontok és mesék, melyek célja a szórakoztatás és a közös gondolkodás.

Ha tetszett, olvass tovább

if_resolutions-05_897243

Olvass további Morzsákat

Tetszett?

A Morzsák alatt általam írt történeteket, novellákat és apróságokat találsz, olvass tovább!

Olvasd a többi írásom!
if_lightbulb_62310

Olvass a coachingról

A coaching egyre inkább felkerül a mentális segítő szakmák térképére.

Ha úgy érzed, Neked szól, jelentkezz hozzám bátran coachingra!

Többet a coachingról!
profil1.3

Olvass rólam

Amennyire az interneten lehet, oldalamon bemutatkozom leendő ügyfeleimnek és olvasóimnak szakmám, életutam és motivációm ismertetésén keresztül.

Olvasd el, ki vagyok!

© 2017-2018 Ragyogdtul.hu 

Készítették: Máté-Horváth Nóra és örök barátja, Firsh. Minden jog fenntartva. Az oldal és annak teljes tartalma, beleértve az írásos és képi elemeket, Dr. Máté-Horváth Nóra tulajdonát és szellemi termékét képezik, felhasználásuk csak a szerző írásos engedélyével lehetséges.

*

Adatkezelési tájékoztató