Mint mindenki másnak, nekem is voltak jobb éveim és rosszabb éveim. Egy nagyon harmonikus, kalandos kisgyermekkor hajnalán egy cserfes, kicsit talán túlzottan makacs és dacos kislány voltam, teli színes álmokkal és vágyakkal, valamint egy elképesztő tehetséggel abban, hogy rosszkor legyek rossz helyen, és ezáltal belekeveredjek az összes létező csínytevésbe.
Kétségbeesettebb kamaszéveimben sokszor gondoltam vissza arra az utolsó négy boldog évre, amikor még biztos, hogy megvolt, felszínen volt és boldog volt a bennem élő gyerek. Ez egy teljesen pontosan datálható korszak volt, ami az általános iskola ötödik osztályának elejétől a nyolcadik osztály végéig terjedő terjedt.
Milyen kalandjaim voltak!
Egy katolikus általános iskolába jártam – nem feltétlenül vallási meggyőződésből, sőt, ha őszinte akarok lenni, teljesen véletlenül, egy végigveszekedett vasárnap reggel eredményeként találtuk ezt a tőlünk alig három kilométerre lévő, modern, de mégis kicsi és családias iskolát szinte pontosan húsz évvel ezelőtt.
Dacos, makacs és nehezen hajlítható kislány lévén aznap kissé összevesztem Édesanyámmal, így hát, a vita hevében elröppent idő hiányában a szokásunkkal ellentétben nem a tőlünk messze lévő templom vasárnapi miséjére tértünk be, hanem egy közeli temploméba, ahol éppen hirdették, a misét követően, hogy a katolikus iskola új épületbe költözve szeretettel várja új nebulóit.
Így kerültem én egy erkölcsi tartást adni kívánó iskolába: egy kisebb családi perpatvarból adódó véletlenek sorozata által. Feltéve, ha vannak véletlenek.
Csodás négy év volt! Egy kicsi, de modern iskolaépület gyönyörű, napos folyosóin; vagy épp kint az udvaron, az ősszel olyan szép rozsdabarna színű gesztenyefák alatt kergetőztünk, minden csínyban benne voltunk, minden viccen hangosan nevettünk, minden dalt együtt énekeltünk. Egy kicsi iskola kicsi osztálya voltunk, és talán magunk is kicsik voltunk, és egy buborékban nőttünk, amit az iskola falai, és a nagyszerű, ízig-vérig elhivatott tanáraink jelentettek számunkra.
Persze talán idealizálom. Az emlékek megszépülnek, a konfliktusok szele elcsendesedik, a rossz napok borúja megfakul húsz év távlatából, de egy biztos: ehhez a négy évhez nyúltam vissza a kamaszkori, gimnáziumi négy sikertelen évem alatt is, és ez a négy év biztonágérzete az, amit majd a saját gyerekeimnek is meg akarok adni.
Szerettem ebbe az iskolába járni. Szerettem, mert egy csapathoz tartoztam, mert csak pont annyira lógtam ki a sorból, mint bárki más – vagy ha jobban is, senki nem akart beverni, mint ahogy egy kiálló szöget bevernek egy rosszul megmunkált bútordarabba. Szerettem, mert hagyták, hogy álmodjak és higgyek az álmaimban. Szerettem, mert szerettek.
És ma, sok-sok évvel azután, hogy utoljára átléptem az épületnek a küszöbét, visszatértem.
Nem volt egy tervezett látogatás, mint ahogy a velünk történő jó dolgoknak csak meglehetősen kicsi részét tudjuk tényleg előre megtervezni. Egyszerűen csak várnom kellett fél órát, és pont ott vártam, Budaörsön a Templom téren, ahol a rozsdabarnába burkolózó gesztenyefák lombja mögött az alma mater áll. A szeptemberi napfényben tétován ácsorogtam a templommal szemben, az autómnak támaszkodva kedvenc, sötétkék farmeremben, kék-fehér hajszálcsíkos blúzomban és elegáns, sötétkék ballonkabátomban, ujjammal unottan sepregetve a telefonomon felbukkanó, cseppet sem érdekes híreket. Egy munkamegbeszélésen jártak a gondolataim, ahonnan alig egy órája léptem ki.
Mikor a templomóra épp elütötte a delet, eszembe jutottak azok az őszi „nagyszünetek”, így, egybe írva, amikor egy-egy hosszadalmas negyvenöt perc után kitereltek minket a templom és az iskola közötti kis térre, a gesztenyefák barnuló lombja alá, hogy szívjunk a tudáson kívül egy kis friss levegőt is magunkba, és, hogy az ősz erőtlen napsugarai kicsit még megsimogassák a bőrünket.
Eszembe jutott a kislány, aki voltam, és mivel mostanában azt érzem, jobban megtaláltam és megértettem őt, mint az elmúlt másfél évtizedben bármikor, kicsit eljátszottam vele a képzeletemben.
Szinte észre sem vettem, ahogy a csomagtartómba leraktam a nálam lévő iratokat, majd a lábaim mintegy maguktól elindultak az iskola felé, a térkövezett utcán.
- Esküszöm, ez a tér nagyobb volt! – gondoltam magamban, de azért mosolyogva néztem a padokat, a régi kerítést és az épp felújítás alatt lévő, húsz éves, barátságos épületet.
Kicsit tétováztam a kapuban. Láttam az udvart, a szép előkertet, a hívogató kaput, és mégis, minden annyira más volt… vagy én voltam más?
Építőmunkások járkáltak ki-be a kapun, kábeleket húzva, gipszkartont cipelve, talicskát tolva – az én kis iskolámat átépítik. Bővítik! Megnőttem én is, most megnő ő is.
Bementem a kapun, és már bent is voltam az aulában.
- Segíthetek? – egy nálam sokkal alacsonyabb, barátságos arcú, hatvanas éveiben járó úr fogadott.
De hiszen ő már akkor is majdnem alacsonyabb volt nálam, mikor ide kerültem… Bandi bácsi, aki több volt, mint pusztán gondnok az iskolában: egy igazi tősgyökeres, szívét-lelkét a városának és az iskolának adó ember, akinek az én időmben több gyereke is az iskola tanulója volt.
Ha nem is elsőre, de a második mondatnál már felismert. Zavarban voltam, kicsit elpirulva szabadkoztam, hogy csak erre jártam, beugrottam, nem akarom feltartani, csak… de egyáltalán nem kellett volna zavarban lennem, Bandi bácsi úgy kalauzolt az aulán végig, mintha tegnap ballagtam volna el.
Az aula is összement! A szép világos folyosók, a fenyőillatú lambéria, az ebédlő… mind-mind ugyanolyanok voltak, mint régen, csak éppen sokkal kisebbek.
Talán Bandi bácsi is kisebb volt. Talán egy picit jobban sántított, egy picit fakóbb volt a bőr a pirospozsgás arcán, egy kicsit őszebb volt a haja. Talán kicsivel több ránc volt az arcán – vagy talán csak a szeme körül, a sok mosolygástól.
Vagy talán csak a képzeletem játszott, és csak én néztem más szemmel mindent.
Meg akart mutatni egy újonnan épült irodát, amikor is kinyílt az ajtaja, és egyszer csak ott állt előttem…
- Judit néni! – kiáltottam fel örömömben, és a hangomban ott volt a kislány, aki rajongásig szerette a matematika tanárát annak idején, és élete egyik legnagyobb kalandjának tekintette az éves nyári sátortábort, amit ugyanez a Judit néni rendezett minden júliusban.
- Nórikám! – mondta, és a hangjában éreztem a felismerés és a viszontlátás örömét.
Ő is változott. Kisebb lett – vagy talán csak a magas sarkúm teszi? A kislány, aki voltam, mindig magas sarkú cipőt akart hordani, de sosem volt meg a kecsessége hozzá. Talán most sincs, de most már nem érdekli, és ez jó is így, azt hiszem. Így hát az egyik nagyon kedvelt, téglavörös, kényelmes magas sarkú cipőmben állva magasodtam az amúgy is piciny Judit néni fölé, és mégis épp ugyanúgy felnéztem rá, mint tizenhat évvel ezelőtt.
- Pont most jössz, amikor rohannom kell a szomszéd épületbe órát tartani! – mondta, és sajnáltam, hogy pont most jövök, és egyben örültem, hogy pont most jövök. Mennyivel rosszabb lett volna, ha öt perccel később jövök, és már nem találom ott Judit nénit!
Váltottunk azért néhány szót. Hét unokával büszkélkedhet. Ő? Hét unokával? Pedig olyan fiatal, örökké fiatal az emlékeimben, az akkoriban feketés színű, gomba formájú frizurával, sötétbarna, bogárként csillogó szemekkel és a legbájosabb nevető ráncokkal, amiket az ember arcára tud vésni több évtized derűje. Most kicsit fakóbb ugyan a haja, talán több a ránca, de a csillogó szemek és a kedves mosoly miatt azt éreztem, nekem is sietnem kell, mert mindjárt becsöngetnek a következő órámra vele.
Azt hittem, senki nem fog rám emlékezni, de alig öt perc alatt két ikonikus emberrel futottam össze, akikkel egy kicsit visszautaztam az időben.
Bandi bácsi lelkesen mesélt mindenről. A felújításról és átalakításról, az új tanárokról, arról, hogy sokat nőtt az iskola, és immáron évfolyamonként több párhuzamos osztály is van, arról, hogy bár már nem olyan családias a hangulat, voltak átmeneti nehézségek, de valamit megőrzött az iskola a korábbi bájából.
Örültem, hogy ott vagyok. Láttam magunkat rohanni azokon a lépcsőkön, a fordulóban a korlátba kapaszkodva, nehogy kicsússzon a nagy lendületben a lábunk alól a csúszós talaj; láttam, ahogy farsangokon a hallban táncolunk, láttam, ahogy egy-egy csínytevés után, amikor is túllőttem a célon, vagy netán kiküldtek óráról, és gondterhelten bandukolok a tanáriba, várván a büntetésem. Láttam, és ott voltam, és hallottam a csengőt… és kicsit összeszorult a torkom.
Elbúcsúztam, és kiléptem a napsütötte térre, a gesztenyefák közé. Csodás nap volt, én pedig meghatódottságomban egyszerre voltam boldog és szomorú, egyszerre mosolyogtam és mégis: kedvem lett volna sírni.
Ahogy a régi tűzoltóság épületéből átalakított presszó mellett elsétáltam, alig száz lépésnyire az iskolától, valaki utánam kiabált, a kávézó teraszáról.
- Nóra? Nóra?! Te vagy az? Jaj, hát te vagy az!
És ott ült, egy limonádé felett, egy számomra ismereten nő társaságában "Anna néni", vagy inkább - mivel ballagáskor összetegeződtünk- Anna, a néhai biológia tanárom.
Meghatározó volt kiskamasz éveimben: amikor nem sokan hitték el, hogy komolyan gondolom a hivatást, amit célul tűztem ki, ő készséggel magyarázta, amit tud az emberi testről, megnézte és véleményezte az anatómia könyvből kimásolt rajzaimat, és bár biztos vagyok benne, hogy minden pedagógiai eszközzel támogatott volna, hogy elérjem az akkori álmom, és egy napon orvossá váljak, számomra az egyetlen fontos az volt, hogy hitt bennem és hitt nekem.
Anna széles mosollyal fogadott, megölelt és leültetett közéjük. A társa szintén egy tanár volt, de már jóval utánunk, így én nem ismertem, ő viszont kedvesen hallgatta azt a néhány gondolatot, amit Annával váltottunk.
Hosszasan néztem Annát, miközben mesélt. Vékony, kecses, elegáns nő, ugyanazzal a mosollyal, ugyanazzal a frizurával, ugyanazokkal a kedves szemekkel, mint amiket olyan jól ismertem vagy legalábbis ismerni véltem. Ha valaki, ő nem változott: olyan volt, mintha tegnap léptem volna ki az utolsó biológia óráról, és épp a házi feladatomról beszélgetnénk ilyen lelkesen.
Mesélt magáról, meséltem magamról. Mosolyogtunk. Kiszámítható beszélgetés volt, mint mikor két ember hosszú idő után összefut, és a legrövidebb idő alatt próbálják összefoglalni az elmúlt pár évük történéseit – és mégsem éreztem feszélyezve magam.
Csörgött a telefonom – mennem kellett. Ellentétben tizenhat-húsz évvel ezelőtti önmagammal, akinek végtelen mennyiségű ideje volt a világot felfedezni, most egy átdolgozott éjszaka után, fáradtan, szűkös időbeosztás szerint haladtam a napommal, és valójában várt az autóm, a benne rejlő iratok, és a temérdek teendőm.
Éreztem, hogy mondanom kéne még valamit, valamit abból, amit belül érzek, de nehezen jött a megfogalmazás.
Végül elmondtam neki: három ember határozta meg a napjaimat, amiket ebben az iskolában töltöttem: Judit néni, ő és Andrea néni, a szigorú, de hihetetlen pedagógia érzékkel és óriási szívvel rendelkező magyartanárom. A három tanárom közül rövidke látogatásom alatt két emberrel is találkoztam, és mindannyiukra a legnagyobb szeretettel gondolok vissza.
Az elmúlt másfél évtized nem múlt el nyomtalanul egyikünk felett sem – de ez nem is baj, és talán pont ez a szép benne: a sok változásban megtalálni a régmúltunk közös pontjait, egy kicsit emlékezni rá, megmelegedni a tüzénél, majd újra elengedni.
Hiszem, hogy a legtöbb, amit egy pedagógus, egy mester, vagy akár bármely ember a másiknak adhat, az nem a tudás, hanem az a plusz, amire visszagondolva mosolyogni kezdesz. Ami feltölt, valahányszor felbukkan a gondolataid között. Amire évek, évtizedek múlva is emlékezni fogsz. Ami örökké emlékeztetni fog a tanárodra, és vele együtt a korszakra, ahol útjaitok egy ideig közösen haladtak. Én ezt hármójuktól biztosan megkaptam, és bár voltak kiváló tanáraim a rosszabb gimnáziumi éveim alatt is, soha, semmilyen iskolai élménybe nem tudok olyan szeretettel belekapaszkodni, mint amit ők adtak nekem.
Rájöttem, hogy boldog vagyok.