- Tudod… néha úgy érzem, hogy a probléma már része az alakulóban lévő megoldásnak… - mondta, miközben hosszú, finom ujjait lazán összefonva ölében pihentette kezét, és hosszasan nézett egy pontot, valahol a jobb vállam felett, a távolban - Azt figyeltem meg az évek során, hogy olykor nap végére a dolgok elrendeződnek valahogy…
- Maguktól? - kérdeztem.
- Tulajdonképpen nem vagyok benne biztos, hogy maguktól - mondta anélkül, hogy felvette volna velem a szemkontaktust - Talán maguktól is. Vagy, ha tényleg létezik, a gondviseléstől. Vagy attól, hogy tőlünk független szereplők megoldják őket… vagy csak attól, hogy megszokjuk őket, és a megszokásban elkezdünk velük foglalkozni, mint agyagművész a megmunkálatlan agyaggal, és végül megoldjuk őket anélkül, hogy nagyon aggódnánk rajtuk. Nem tudom. De olykor már tudatosan engedem el azt, hogy olyan gondokon rágódjak, amikre nincs ráhatásom. Azt érzem, bizonyos dolgok pont akkor kezdenek el kigabalyodni, amikor elengedem őket. Vagy… -tette hozzá, kicsit habozva - pont attól. Valahogy mindig megszületik a megoldás.
Hosszan hallgattunk.
Néztem az arcát. Volt valami mély nyugalom a fiatal vonásain, mintha a bizonyosság afelől, hogy a dolgok elrendeződnek, megkérdőjelezhetetlen lenne.
Irigyeltem ezért, miközben bennem egyre növekvő hullámokat vetett a kétely. Nem akartam, hogy ez a kétely az arcomra is kiüljön, és felsértse a nyugalma békéjét.
De vajon, gondoltam, meddig tart a hit, s honnan kezdődik az önámítás?
Vagy szó sincs önámításról, és a dolgok valóban rendeződni kezdenek akkor is, ha elvonjuk a figyelmünk fókuszát róluk?
Vagy tényleg pont attól kezd el kibontakozni a megoldás, hogy abbahagyjuk a görcsös keresését?
Vagy netán attól, hogy hisszük, hogy a nap végére a dolgok elrendeződnek valahogy?
Hirtelen a sötét szoba megtelt aranysárga fénnyel, olyannal, amit csak a lemenő őszi nap tud festeni. Meleg színek vetültek a falakra, és ebben a káprázatban a tárgyak mintha táncolni kezdtek volna. És e naplementében hirtelen felidéződött az a különös izgalom az Út elejéről, amit talán minden zarándok átél eleinte: hogy lesz-e szállásom a napom végére, lesz-e hol elnyújtóznom és megpihennem. Ez a félelmem olykor görcsössé tett, arra késztetett, hogy megszaporázzam a lépteim, egyiket a másik után, hogy ne nézzek mást, csak az előttem lévő kanyarokat. A célomhoz való ragaszkodás fosztott meg attól, hogy élvezzem a célomig vezető utat.
De végül mindig lett fedél a fejem felett - néha nem úgy, és nem ott, ahol elterveztem, nem azokkal, akikre számítottam, de a nap végére mindig megoldódott a szállásom kérdése.
Egy idő után már hittem ebben, és ekkor kezdtem el igazán élvezni az utat a lábam alatt és a világot körülöttem.
Hiába, gondoltam, a Camino tényleg az élet maga.
Ránéztem ismét. Most is nap vége volt, s e nap végi jelenésben összetalálkozott a tekintetünk, barna a zölddel. Mosolygott. Mosolyogtam… és talán hittem is egy kicsit neki.
Hasonló Morzsák:
