- El se hiszem, mekkora mázlink volt - mondta, és homlokáról izzadságot törölve ült le a hideg, rozsdásodó vasszékre, ami a műtő kicsempézett fala mellé volt állítva. Nézték egymást, ahogy még a neonfényben is pirosnak tűnő arcukon gyöngyözött a verejték. Mindannyian beleizzadtak, és ha ez nem lenne elég, fülig véresek és nyálasak voltak, bár utóbbi kettő testnedv nem a sajátjuk volt, hanem a betegé.
A betegé, aki túlélt.
Fogalma sem volt, mit mondjon. A kezeit nézte, ahogy lehúzta, és a kukába hajította a véres-nyálas gumikesztyűket. A bőre gyűrött volt, gyűrött és nyirkos, és fehér réteget rajzolt rá a ledobott kesztyű belsejét kitöltő finom por. Egy alig tudatos mozdulattal beletörölte a száraz port a zöld műtős nadrágjába, évtizedes rossz szokása ez. Újra a kezeit nézte. A legfurcsább az volt, hogy minden ujja remegett. A megerőltetéstől, gondolta, hisz rég erőltette meg ennyire. Vagy a stressztől? Nem, attól nem szokott. Igaz, ennyi stressz is rég érte már egyszerre.
Rég? Egészen pontosan Húsvétkor. Az elég rég volt.
- Mi baj van velem? - kérdezte magától. Szerette az életmentő helyzeteket, miattuk érkezett a szakmába. Szeretett megérkezni egy akut helyzetbe. Szerette a csapatmunkát. Szerette, ahogy vezeti őket a protokoll, a rutin és az improvizáció sajátos keveréke. Általában nem volt feszült ilyenkor.
Mégis, a mostaninál feszült volt. A húsvétinál is. Talán azért, mert nem egy eszméletlen beteghez érkezett, hanem mindkétszer egy éber, félelemmel teli, minden reményét belé fektető, döntésképes emberhez, akinek ráhangolódott a félelmeire, akinek teljes szívéből igyekezett átadni, hogy jó helyen van, vigyáznak rá.
Sosem mondta nekik, hogy ne féljenek. Sosem mondta nekik, hogy minden rendben lesz. Csak annyit szokott mondani, vigyáz rájuk. Most is ezt mondta.
Mégis, néha azt éli meg, hogy ez kevés. Hogy nem mindig van a kezében a kontroll. Hogy hiába tesz meg mindent, mégsem úgy alakulnak a körülmények, ahogy várta. Mégsem tud eléggé vigyázni a betegre.
Ezt érezte Húsvétkor, és ezt érezte most is.
Azon gondolkozott, a műtő hideg falát támasztva, fejét a tenyereibe temetve, hogy min múlnak bizonyos dolgok. Például, hogy mi választja el a túlélést a haláltól. Hogy min múlik, hogy egy életmentés céljából elvégzett műtét valóban életmentő lesz-e vagy sem. Hogy miért halt meg az a húsvéti beteg, és hogy élt túl a mostani.
Tényleg, min múlik?
Véletlenen? Szerencsén?
Vagy épp a végzeten? Sorson? Istenen?
Vagy ezek ugyanazok?
Merthogy most nemcsak rajtuk múlt, az biztos - mint ahogy Húsvétkor sem. Követték a szabályokat akkor is, most is. Jól csinálták, helyesen, akkor is, most is.
Húsvétkor mégis meghalt a beteg. A mostani viszont túlélt, valahogy, valamiért.
Kint, a műtő előtt a beteg felesége a nyakába borult. Érezte, ahogy a vállán átnedvesedik a zöld textilruha az ismeretlen nő könnyeitől. Nem tudta, mit kezdjen vele, sután, fél karral visszaölelte, és megpaskolta a hátát. Üresnek érezte magát.
- Most már minden rendben lesz - mondta, talán ugyanannyira magának, mint a nőnek.
Egész este az a másfél óra járt a fejében, amit a műtőben töltött. Nyomasztotta. Nehezen jött álom a szemére éjjel, azt kereste, mi az az érzés, ami ki akar szakadni belőle, ami kopogtat benne, mint ahogy fióka kopogtat a tojáson, mielőtt felrepeszti azt, hogy életre keljen.
Reggel lett, mire megszületett a válasz: egyszerűen csak hálát érzett. Hálát a véletlen, a szerencse, vagy épp a végzet miatt, hálát a sors vagy épp Isten felé, hogy nem ismétlődött meg… hogy nem…
… hogy túlélték.
Hasonló Morzsák:
