Tíz dolog amit talán nem tudtál Új-Zélandról

(11 perces olvasási idő)

Úgy adódott, hogy idén eljutottam a világ másik végére, Új-Zélandra - és bár a honlapom nem utazóblog, az írásaim többnyire nem személyes beszámolók, úgy döntöttem, egy kivétel erejéig visszanyúlok a Camino alatt írt útinapló hagyományaihoz, és megosztom azt a számomra legkülönlegesebb tíz élményt, ami ezen a távoli vidéken ért.

Az alábbi összefoglaló bő két hét megélésein alapul. Nem váltam ennyi idő alatt az ország szakértőjévé, írásomat mégis ajánlom mindenkinek: azoknak, akik már voltak, és hozzátennék saját tapasztalatukat is az én tíz pontomhoz, és azoknak, akik még nem voltak, de érdekli őket a világnak ez a vége.

Íme tehát tíz dolog, amit korábban nem tudtam Új-Zélandról.


1.       Türelem

Utoljára 2004-ben jártam a világnak ezen a táján, a helyi viszonylatban szomszédos, egyébként 1500 kilométerre fekvő Ausztráliában. Bár az emlékeim már halványulnak arról a kalandról, világosan emlékszem, hogy annak idején a legmeglepőbb számomra az ausztrálok nyugalma és nyitottsága volt. Tizenöt évvel később megtapasztaltam, hogy nincs ez másképp az új-zélandiakkal sem. Talán azért, mert kevesebben vannak, talán, mert ennyire elszigetelten élnek, talán, mert mindenük megvan, és kimaradnak az északi félteke politikai és gazdasági csatározásaiból és a harmadik világ szenvedéseiből… vagy talán a birkák miatt. Birkából ugyanis harmincmillió, emberből viszont csak ötmillió él a szigeteken, márpedig ez mindkét irányból nézve egy igen jó arány.

Akárhogy is, faragatlan új-zélandival csak eggyel találkoztam: érkezéskor, az aucklandi reptéren, az útlevél-ellenőrzésnél. De tanúsítok némi megértést iránta is: minden bizonnyal én is kimerülnék napi többezer ember áradatától. Rajta kívül azonban minden új-zélandi, akivel találkoztam, legyen az eladó, recepciós, postás, farmer vagy épp belföldi turista, nemcsak, hogy elfogadó volt velünk, hanem egyenesen kedves és érdeklődő.

Az emberi kedvesség egyik legaranyosabb példája számomra az a szokás, ahogy az útépítések forgalomirányító munkásai integetnek. Amikor ugyanis 5-10 perc várakozás után átengedik az építés alatt álló szakaszokon a forgalmat (márpedig ilyen, lévén, hogy egy földrengések és földcsuszamlások által sújtott országról beszélünk, sok van), az elhaladó autósoknak egytől egyig kedvesen, mosolyogva integetnek, nagyjából úgy, mintha az angol királynő hintója parádézott volna el előttük.


2.       Lakókocsik

Új-Zéland egy változatos, több éghajlati övezeten is átívelő, izgalmas ország a világ végén – így ha már az ember arra jár, általában nem egy városban száll meg az ott töltött napjaira, hanem igyekszik minél többet látni a vidékből. Ennek a leghagyományosabb módja a lakókocsizás, amire egy egész turisztikai profil épült az országban: számtalan cég kínál számtalan lakókocsit, és még így is résen kell lenni, érdemes a tervezett utazás előtt 2-3 hónappal lefoglalni a kiszemelt autót, ugyanis hamar kiapad a kínálat.

Amikor kitaláltuk, hogy lakókocsizunk, még nem is tudtuk, mennyire népszerű szubkultúra részévé válunk ezzel. Nem volt olyan levezetett óránk, hogy ne láttunk volna legalább 5-10 lakóautót. Ajánlom ezt a szállásformát mindenkinek, aki ide tervezi a következő kalandját: ad egy sajátos kötetlenséget a maga kényelmetlenségében.


3.       Turisták

Bár szezon végén érkeztünk már (a főszezon decembertől február végéig tart), még így is rengeteg turistával találkoztunk. Érzés alapján egyébként a turisták nagyjából kétharmada kínai, a maradék egyharmad java részét németek, angolajkúak és franciák teszik ki. Magyarokkal sokáig nem találkoztunk, mígnem egyszer belefutottunk egy kisebb csapatba, majd néhány nappal később, a legváratlanabb, legkietlenebb részen, egy esős sziklaszirten alkonyatkor hazatérő pingvinekre várva további kettőbe.

Magyarként tehát viszonylag egzotikus turistának számítottunk Új-Zélandon. Többször kaptuk reakcióként a “Honnan jöttetek?” kérdés megválaszolása után, hogy “Tényleg? Magyarországról? Még sosem volt magyar vendégünk”.

Egyébként az új-zélandiak meglepően jól tájékozottak afelől, hogy hol van Magyarország, egyikük-másikuk a fővárosunk nevével és a borainkkal is tisztában van, sőt, olyannal is találkoztunk, aki már többször járt nálunk, és pár szót tudott magyarul is.


4.       Utak

Az új-zélandi utak különböznek a megszokottól. Adj magadnak időt.” – olvasható az országutak mellett kihelyezett táblán. Igazuk van. Közel négyezer kilométeren át vezettük lakókocsinkat Új-Zéland hegyein és völgyein keresztül, bejárva a legkülönbözőbb utakat, levonva bizonyos, számunkra meglepő következtetéseket.

Nemcsak az a furcsa az új-zélandi vezetésben, hogy a balra tarts miatt – valljuk be – az út totál rossz oldalán mennek. Attól eltekintve, hogy eleinte az ajtókilinccsel akartam sebességet váltani, és az ablaktörlővel indexeltem, viszonylag hamar meg lehet szokni, hogy váratlan irányból érkezik a keresztforgalom, és az az érzés is hamar elmúlik, hogy a forgalommal szemben hajtok épp.

Ennél sokkal szokatlanabb az átlagsebesség. Az országutak jó minőségűek, karban vannak tartva, ki vannak táblázva, azonban a nagy szintkülönbségek, váratlan kanyarok, egysávosra szűkülő hidak, illetve a gurulótempóban bevehető gázlók miatt a maximálisan megengedett 100 km/h-s sebességet viszonylag ritkán érhetjük el. Átlagosan óránként 70-80 kilométer megtétele reális, rosszabb esetben (útépítések, hágók, erősebb kapaszkodók) ennek a fele sem. Így a távolságok feltértékelődnek, 300 kilométer megtétele akár 8 óránkba is kerülhet.  

Mindemellett viszonylag ritka náluk a többsávos út – szinte csak a nagyvárosok közvetlen környezetében találkoztunk a megszokott autópálya-jellegű utakkal, a hegyi szerpentinek és a két hegy közötti rövidke síkságokon elterülő szakaszok legfeljebb egy-egy ideiglenes előzősávnak engednek teret. Így hát, ha kifogsz egy mezőgazdasági járművet, egy kamiont, egy valamivel lomhább lakókocsit, vagy csak egy átlagnál rutintalanabb vezetőt, hosszasan kígyózhatsz mögötte.  A közlekedési moráljuk azonban becsülendő: türelmesek, nem villognak, nem tolnak, illetve a lassabbak amint tudnak, félrehúzódnak, hogy elengedjék a forgalmat. Kevesebb stressz ért a hegyi szerpentinek száz kilométerein, mint egy Budapest-Siófok távon az M7 autópályán.


5.       Nyilvános WC-k

Mind megtanultuk osztálykirándulásokon: az erdőben bokorba pisilünk, lányok erre, fiúk arra, és ez, ha nem hagyunk látható nyomot, és nem dobálunk el papírzsepiket, nekünk talán rendben is van. Új-Zélandon azonban ezzel igencsak múlt századinak és faragatlannak számítanánk. A legtöbb népszerű túraútvonal elején elég szemléletes, már-már szarkasztikus táblákkal és feliratokkal jelzik, hogy a bokor nem nyilvános WC, miközben nemcsak a lakott településeiken és strandjaikon, hanem még a hegyi túraútvonalaik mentén is viszonylag sűrűn helyeznek ki elfogadható állapotú, ingyenes nyilvános illemhelyet.


6.       Időjárás

Azt mondják, ha Új-Zélandra mész, mind a négy évszaknak megfelelően csomagolj ruhákat. Két hét tapasztalata alapján bizton állítom, ez igaz: a rövid kalandom alatt előkerült a fürdőruhám, a nyári rövidnadrágom, az ujjatlan pólóm, a hosszú túranadrágom, az esőkabátom, a síeléskor használt aláöltözőm, a polár pulóverem, a softshell kabátom, a csősálam és a kesztyűm egyaránt – volt, hogy egy nap többször is át kellett öltöznöm.

Tehát, ha Új-Zélandra mentek, vigyetek magatokkal mindenféle ruhát. Jó eséllyel nem lesz olyan, amit ne használnátok fel valamilyen kombinációban.


7.       Állatok itt, állatok ott

Új-Zéland állatvilága igencsak gazdag és színes. Európaiként megszoktuk a földeken legelésző szarvasmarhák látványát, és szintén nem ritkák itthon sem a kecskék és a bárányok, mégis azt hiszem, az elmúlt pár évtizedemben együtt nem láttam annyi birkát (kicsit, nagyot, fehéret, feketét, merinot, nem merinot, gyapjasat és frissen nyírtat), mint az új-zélandi nyaralásomon - nem hiába mondják, hogy Új-Zélandon a legmagasabb az egy főre jutó birkák száma. Kevésbé szokták meg azonban a szemeim az út menti farmokon az alpakákat és a struccokat, és bár szomorú látvány, az úton általában nem elütött macskákat, hanem szerencsétlen sorsra jutott oposszumokat kell kerülgetni (élőt talán nem is láttunk). Ez utóbbi egyébként kártevőszámba megy Új-Zélandon, így a helyiek valószínűleg annyira nem sajnálják az úton kilapított példányokat.

De ez az az ország, ahol egy tengerpart menti autózás alatt találkoztunk napozó fókával, nappali halászatból alkonyatkor visszatérő pingvinnel; ahol kint a nyílt tengeren játékos delfinek játszanak a hajó körül; vagy ahol bizonyos barlangok áthatolhatatlan sötétjét a barlang mélyén honos féregfaj lumineszcens derengése töri meg.

Amire talán mégis a legbüszkébbek, az a kiwi madár. Ez a tyúkméretű, gömbölyded, hosszú és erős csőrrel rendelkező madár jobban hasonlít egy emlősre, mint tollas rokonaira: tollai már inkább szőrre emlékeztetnek, szárnya pedig tulajdonképpen nincs. Éjszakai életmódot folytat, a röpképtelen mivoltából adódóan a talajon él, és főleg rovarokkal táplálkozik.

Bár nagy büszkeségük a kiwi, az európai telepesek, és velük együtt új ragadozóik, például a macskák megjelenésével sajnos állományuk napjainkra igencsak megfogyatkozott, a szabadban nehéz „összefutni” egy kiwivel. Óriási mentőprogramok keretén belül igyekeznek a faj megmentésére – ahol mi találkoztunk a kiwikkel, az is épp egy ilyen mentőprogram keretén belül működő óvóhely volt. Akárhogy is, nagyon büszkék erre a furcsa madárra.


8.       Hegyek, vulkánok, földrengések

Közismert talán, hogy Új-Zéland az ausztrál és a csendes-óceáni lemezek törésvonala mentén fekszik, és az ország valójában egy vulkanikus szigetcsoport. Ebből adódóan geológusok és vulkanológusok, vagy akár csak a természeti jelenségeket kedvelők számára maga a paradicsom a vulkanikus kőzeteivel, hegyeivel, aktív geotermikus mezőivel és kénszagú melegvizes forrásaival. Ugyanebből a földrajzi sajátosságából adódik, hogy nem ritkák az olykor megsemmisítő erejű földrengések sem ezen a vidéken: egyedül az elmúlt évtizedben volt három jelentős, városrészeket és partszakaszokat romboló földrengésük. Bár erre sosem lehet igazán készülni, amennyire lehet, alkalmazkodtak a helyzethez az új-zélandiak: lakóházaik (néhány nagyvárostól eltekintve) általában laposak, gyakran könnyűszerkezetesek. Tartós, régi kőépítményt alig találni az országban. Ez utóbbi akkor vált számomra teljesen nyilvánvalóvá, mikor egy helyi farmernek Magyarországról az ugrott be, hogy „nálatok Európában sok kastély és vár van, nem?” – utalva arra, hogy nekik Új-Zélandon ezek a többszáz éves, ódon épületek kuriózumnak számítanak.


9.       Térerő

Huszonegyedik században élő Y generációsként még az utazás előtt kitaláltuk, hogy az országba érvén a reptéren megvesszük a turistákra szabott SIM kártyát, megfelelő méretű adatcsomaggal. Ez nem bizonyult rossz ötletnek, azonban hamar meglepetés ért minket: a térerő még a legjobban kiépített szolgáltató hálózatán is erősen foltos. Lakott településre érve azonnal megjelenik a 4G jele, ám két lakott település között egy hajszálnyi jelnek is örülhetünk, a földből random előszökkenő dombok és hegyek között pedig megszűnik ez a fajta kapcsolatunk a világgal, hogy teret adjon egy offline, valósabb megélésnek.

Új-Zéland tehát nem az az ország, ahol az autód kihangosítóján keresztül utazás közben tudod intézni a hívásaidat, folyamatosan pittyeg a telefonod a beérkező üzenetek miatt, vagy épp online térkép alapján navigálhatsz valós idejű forgalmi adatok alapján.


10.   Kávé

Az ország egyetlen igazi gyengepontját hagytam a végére. Bocsánat az új-zélandiaktól, illetve mindenkitől, aki szereti az új-zélandi kávét, de az ismert löttyöt az általam elképzelthez képest legalább annyira elrontják, mint a németek, csak egész másképp. Ízlésekről nem vitatkozunk, ahogy a mondás tartja, de amennyire meg tudtam ítélni, rendszeresen túlpörkölik a kávét, valami égettebb, számomra elviselhetetlenül fanyar mellékízt kölcsönözve ezzel a kellemesen kesernyés italnak. Az ott töltött bő két hét alatt összesen egyszer futottam bele finom kávéba: ottlétünk második napján, az aucklandi reptéren, egy flat white-ba.

A távolságot és a kávét azonban megbocsátom nekik: ez az elszigetelt, színes, dimbes-dombos kis ország akkor is megér egy látogatást, ha közben megesz az unalom a repülőn és a 36 órás úton, és ehhez még minőségi kávét sem látok hetekig.

*

(Ezúton is köszönöm az Utazómajom oldal csapatának, hogy állandó figyelmük miatt belefuthattam egy nagyon kedvező árú repjegybe, ami végül eljuttatott a világ végére.)

 

Dr. Máté-Horváth Nóra

Kövess Facebookon!

Legutóbbi bejegyzések

Kategóriák

78725814_471988990189396_2659472294035849216_o
kagyló

Könyvajánló

2019 decemberében megjelent A Camino maga az Élet című regényem, melyről az alábbi linkre kattintva olvashat többet.

A könyvről

Dr. Máté-Horváth Nóra

orvos és pszichoterapeuta-jelölt

© 2017-2024 Ragyogdtul.hu 

Készítették Dr. Máté-Horváth Nóra és örök barátja, Firsh. Minden jog fenntartva. Az oldal és annak teljes tartalma, beleértve az írásos és képi elemeket, Dr. Máté-Horváth Nóra tulajdonát és szellemi termékét képezik, ezek bármilyen formában történő felhasználása, másolása a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvényben foglaltaknak megfelelően szerzői jogvédelem alatt állnak, felhasználásuk  csak a szerző írásos engedélyével lehetséges.

*

Adatkezelési tájékoztató