- Szofi, nem arra, gyere, gyere na, rossz kislány!
A nevet viselő bárány hirtelen bukkant fel a hátuk mögül, és elégedetten ugrálta körbe az idős, békés kutyát, aki lakonikusan szemlélte a helyzet komolytalanságát.
Csak második szemrevételezésre vált nyilvánvalóvá, hogy Szofi nem egy bárány. Persze bizonyos szempontból nem tévedtek nagyot, mikor a fiatal, nagy termetű labradorról egy jóllakottt bárányra asszociáltak. Kerekded törzsét a talajjal négy, a hasa méretét figyelembe véve vékonyka láb kötötte össze, halványan aranyló szőre bársonyosan tömött és csillogó volt, és a testalkatához képest meglepően nagyokat szökkent örömében, ahogy hozzájuk és az öreg kutyához szaladt. Volt benne valami bárányos.
Hogy Szofi egy kislány, ahhoz kétség sem fért. Rózsaszín nyakörvén egy lila, amolyan magát automatikusan visszahúzó póráz lógott, a póráz másik végén meg egy húsz év forma fiú lebegett Szofi szélsebes ugrásai nyomában. Ha Szofi temperamentumának szabályozására ugyan nem is, de arra kiválóan alkalmas volt a pórázt alkotó öt méternyi zsineg, hogy a jobbra-balra cikázó eb mozgását követve körbekerítsen mindenkit, beleértve az öreg kutyát is.
- Engedd el, fiam, hadd játszanak! - mondta egy szelíd hang a hátuk mögött.
Így ismerték hát meg Szofi családját: egy középkorú házaspárt és két, a kamaszkor és a felnőttkor vékony és bizonytalan határán billegő vékony és bizonytalan fiút, akikben még sajátosan keveredett a gyermeki báj a kamaszok nyegleségével és a felnőttek komolyságával.
Alig hallhatóan csattant a rugós karabíner, de Szofi ezt a halk hangot jól értelmezte - vagy tán csak az állandó húzás szűnt meg, amit a póráz gyakorolt a nyakörvére. Elégedett vakkantással jelezte szabadsága felett érzett örömét, és hol fenekével, hol vígan csóvált farkával próbálta játékra bírni öregebbik társát. Amaz amolyan tessék-lássék módra szaglászta Szofit elülről is, hátulról is, némi vacillálással meglengetve a farkát, de a fiatalok túlzott lelkesedése már szemlátomást terhes volt az ő békés szemlélődést vágyó lelkének.
Szofi persze nem adta fel. Hatalmas ugrásokkal örült a napnak, a nyárnak, a folyó vizének, az idős fajtársának, a nevetgélő embereknek, és főleg annak, hogy megszabadult öt méternyi pórázától. Így hát, látva, hogy az öreg kutya játékba hívására tett erőfeszítései hiába valók, egy utolsó vakkantással megpördült, és nekiiramodott a messzeségnek, folyónak fel.
- Szofi, rossz kislány, gyere vissza, gyere! Szofi!
Futott hát a nyurga, hosszú lábú gyerek, és futott vele a lila póráz is, de egyikük sem futott olyan szélsebesen, mint a kerekded kutya. Nyilvánvaló volt, hogy Szofit csak akkor lehet megfogni, ha ahhoz ő maga is hozzájárulását adja.
- Hát, igen… - mondta magyarázatként nekik az apa, nézve a távolodó bárányt és a vékonyka fiát - még fiatal, nem túl engedelmes. Jártunk vele iskolába tavaly, amikor kölyök volt… de biztos tudják, hogy van ez: jött az eső, a rossz idő, és nem akartuk, hogy fázzon a foglalkozásokon. Így hát nem fejeztük be az iskolát.
Hümmögtek, és hümmögésüket akár egyetétésként is lehetett volna értelmezni. Némi nevelési hibát és egy kis ebből adódó komikumot véltek ugyan felfedezni a helyzetben, de az apa olyan komolysággal magyarázta neveletlen ebe bizonyítványát, hogy nem mertek megszólalni sem, nemhogy ellentmondani, netán rávilágítani arra, hogy Szofi alighanem méltán pályázhatna a strand, sőt, jó eséllyel a megye legneveletlenebb kutyája címre.
- De hát Szofi a mi kislányunk - tette hozzá meghatottságtól és szeretettől párás szemmel a középkorú apa. Kis csend.
- A fogadott lányunk… tudják, most, hogy a fiaink már nagyok, és mindjárt kirepülnek… hát lett egy lányunk.
Szeretettel nézett végig a fiain. A kisebbik, a tizennyolc forma, fél füllel figyelte csak a beszélgetést, figyelmét inkább a telefonjának szentelte. A nagyobbik, valahol a távolban, épp rácsattintotta a karabínert Szofi nyakörvére, majd - nem túl következetes módon - jól láthatóan megvakargatta az engedetlen bárányka fülét.
A felesége bíztatásképp megszorította férje kezét.
Volt bennük valami hihetetlen bájos. A középkorú házaspárban, a két, felnövőfélben lévő fiúban, és Szofiban, a neveletlen, túltáplált, de rajongásig szeretett örök gyermekben.
Ahogy visszatért a nagyobbik fiú, visszatért Szofi érdeklődése is idősebb kutyatársa iránt. Kikerekedett szemmel nyüszögött, topogott, vakkantott. “Gyere, gyere már játszani” - kérlelte az idősebbiket. Amaz meg kedvesen, de csendesen szemlélte a bohó ifjúságot, mint ahogy egy nagyapa nézi a játszótéren fogócskázó kislányokat.
- Engedd el, fiam, hátha most nem megy el! - mondta az apa egy szelíd félmosollyal.
A Szofinak megszavazott bizalom persze, bár kétségkívül megtisztelő is lehetett volna, teljesen alaptalannak bizonyult. A karabíner ismételt csattanása, a póráz húzásának múlása után Szofi úgy eredt neki a partvonalnak, mint az ágyúból kilőtt golyó.
- Szofi! Szofi! - hangzott a négyfős család kánonja - Na jó, elnézésüket kérem, de jobb, ha megyünk, beszélnünk kell ezzel a lánnyal - mondta az apa, majd sietve mind a négyen engedetlen pótgyermekük után eredtek.
Ők pedig az idős kutyájukkal együtt nézték a szeleburdi bárányt és szerető családját, ahogy a part mentén szaladnak Szofi szabadságvágya után.
Összenéztek. Mosolyogtak. Hogy min, azt lehet, hogy maguk sem tudták. Meglehet, csak a szórakozott kutyán. Lehet, hogy a jellemkomikumon. De valahol mélyen, legbelül talán azon is, mennyi formát ölthet valójában a szeretet, és olykor mennyire felül tud írni minden racionális elvet és elhatározást.
*
S miközben a fenti sorokat írtam, szinte eszembe sem jutott, hogy épp ma van huszonegy éve annak, hogy magam is kutyatulajdonossá váltam: egy Szofihoz hasonlóan neveletlen, de nagyon szeretett kutya tulajdonosává. Bár ő nem tudott huszonegy éven át kísérni, és az emlékeim talán halványulnak, a szeretetem semmiképp. Azóta is őt keresem minden kutyában, és azóta is a szívemben van minden szeretet, amit tőle kaptam.
Hasonló Morzsák:
