Küzdelem

- Figyelj, nagyon sápadt vagy, megálljunk?

- Nem.

A nap még mindig magasan járt a Balaton-felvidék dombjai fölött, a nehéz, párás, forró levegő pedig egy tapodtat nem mozdult, mikor Szigliget dombját elhagyva egy reménytelenül egyenes, napos, hosszú szakaszra kanyarodtunk rá Balatonederics irányába.

Már csak öt kilométer a váltópontig. Vagy inkább: még öt.

Futottam. Mellettem, hogy tartsa bennem a lelket, É. biciklizett. Tizenöt kilométer volt a lábamban, reggel óta pedig már harminchét, ami az én egyébként is kialvatlan szervezetemnek már elég volt. Egyszerűen fejbe vert a hőség. Valami eltörött belül, elnehezedtek a lábaim, fájt a gyomrom, szédültem, és a maradék öt kilométer életem egyik leghosszabb öt kilométerévé vált.

Visszavettem a tempóból, bele-belesétáltam a fájdalmas monotóniába. Jól ismerem ezt az érzést: innentől már nehéz nagyot alkotni, minden maradék energiámat a küzdelem köti le. Hogy lehetőleg ne adjam fel, de ha mégis eljön egy olyan pont, ahol a testi épségem is veszélybe kerül, vegyem észre azt, és kellő alázattal ki tudjak állni. Ilyenkor már ténylegesen önmagam ellen, de egyben önmagamért küzdök - ez ennek a sportnak a sötét oldala.

- Cseréljünk helyet, te felpattansz, és tekersz, én lefutom a maradék távot...

- Nem.

É. egy ideig beszélt hozzám, majd, látva, hogy egyre jobban belecsúsztam saját testem és pszichém mély gödrébe, aggódva figyelt. Minden felajánlását, ami megállásra, kiállásra és feladásra buzdított, egy rövid nemmel vagy fejcsóválással visszapasszoltam. Nem volt már erőm szavakba önteni az indokokat. Igazából nem voltak indokok: magamat kellett leküzdenem. Egy idő után már csöndben tekert mellettem, tudván, hogy a jelenléte az utolsó fontos kapcsom a külvilággal, és talán csak miatta nem fordulok teljesen magamba.

Életem egyik leghosszabb fél órája volt ez. Azonban ahogy ott szenvedtem a keskeny, nap által felperzselt bicikliút aszfaltján, mellettem É.-vel, és szívtam magamba a forró levegőt, beelőztek más futótársak és biciklisták, és minden egyes beelőzés egy kis adag energia volt elcsigázott lelkemnek. Egyik futó sem türelmetlenkedik, méltatlankodik vagy szidalmaz ilyenkor, helyette többségében azt mondják

- Hajrá, hajrá!

Sajátos kis köszönésünk ez. Sokkal több van benne, mint egy odavetett sziában vagy egy hellóban. Ebben benne van egy embert emberrel összekötő bajtársiasság, bátorítás, buzdítás, és az, hogy tulajdonképpen mi, futók, egy olyan szubkultúra vagyunk, akiket nem érdekel, ki honnan jött, mivel foglalkozik, hogyan öltözködik, mennyit és milyen tempóval tud futni, de akik értik, hogy a futás adja életünk egyik legnagyobb katarzisélményét újra meg újra. Ebben a köszönésben benne van minden, amit az összetartozásról gondolok.

Többségünknek vannak élményei nagy megborulásokról, majdnem feladásokról és feladásokról, de akár varázslatos feltámadásokról is. Sosem ítélkezünk hát, amikor egy szemmel láthatóan küzdő és szenvedő társunk mellett elfutunk, hanem megpróbálunk energiát adni neki, ami tovább húzza. Ez mind belefér egy hajrá-hajrába.

Minden egyes buzdítás újabb száz méterekre adott erőt, és ha lassan is, de fogyatkozott az út a lábam alatt. É. közben tekert mellettem, néha együttérzően oldalra pillantva, nézve a harcot, amit magammal és magamért vívok. Neki nehezebb dolga volt, mint az engem előzőknek: szó szerint végigkísért a saját tusámon. Csend következett hát, benne É. tehetetlenségéből adódó feszültségével és az én háborúvá fajuló küzdelmemmel. Külső szemlélő számára valószínűleg bizarr páros lehettünk: a kimerült, leizzadt, sápadt futó, szétesett mozgással, és mellette a kölcsönbe kapott biciklit monotonon tekerő, feszülten hallgatag segítője.

A hosszas csendet végül mégis É. rekedt hangja törte meg, ahogy a Balatongyörökhöz vezető utolsó emelkedő mentén sorakozó akácfáknál hirtelen dalra fakadt mellettem

- Akácos út, ha végig megyek rajtad én...

Megdöbbenésemben felnevettem. Semmi, de tényleg semmi nem tudott volna így kihozni a saját pszichém legsötétebb bugyrából,vagy tudta volna az önmagammal folytatott harcot nyerésre billenteni, csak ez a szürreális helyzet, ahogy a tehetetlenségtől frusztrálódott É. hangján felcsendül egy ócska nóta, hirtelen feloldva a helyzet feszültségét, és erőt adva az utolsó kilométerhez.

Mikor aztán lerogytam a balatongyöröki váltóponton, izzadtan, elcsigázva de mégis boldogan, és karomat felhúzott térdeim felett összekulcsolva néztem a lemenő nap által beragyogott balatoni tájat, elöntött az a fajta érzés, amit leginkább a futáshoz tudok kapcsolni: hogy ismét győztem önmagam felett. Végül ismét elhittem, hogy meg tudom csinálni. Ami viszont most egy továbbgondolásra érdemes új tapasztalatot adott, az az, hogy ez alkalommal nem egyedül csináltam végig - még ha be is értem volna önerőből, akkor sem ezzel a megnyugtató elégedettséggel.

Köszönöm hát neked, É., és köszönöm megannyi társamnak, akik elsuhantatok mellettem, bátorítva engem. Talán életünk egyik-másik pontján mindannyiunknak erre van szüksége.

***

A fenti cikk megjelent a Futásról Nőknek oldalon is - Györgyi figyelmét ezúton is köszönöm!