Még igencsak hajnal volt, és én álmos szemekkel néztem a meleg vonat első osztályú vagonjából a kint tomboló hózáport. Kényelmesen süppedtem bele az ülésembe, tudván, hogy még legalább másél órán keresztül élvezhetem a vagon meleg félhomályát, mielőtt megérkeznék a szegedi állomásra.
Hárman ültünk az egyterű vagonban, egymáshoz meglehetősen közel. Egyikünk, egy harminc körüli, kócos hajú férfi már a Nyugati óta aludt, mitsem tudva a Kiskunfélegyháza térségét beterítő havazásról. A másik utas egy középkorú férfi volt. Szürke, elnyűtt kabátot viselt, ami már húsz éve is elhasználtnak tűnhetett, a nadrágja pedig derékban kifeszült, alja viszont bőven a bokája fölé ért - a nemrég növesztett sörhas elleni tiltakozásból. Arca lestrapált volt, mogorva szemmel szemlélte az egyre fehéredő világot.
A jegykezelő -aki hasonlóan mogorva, tagbaszakadt, fáradt arckifejezésű férfi volt- üres tekintettel, szó nélkül beszkennelte a jegyemet, majd a másik mellé ült. Nyilvánvaló volt, hogy ismerik egymást, mi több, néhány elkapott beszédfoszlányból valószínűnek tartottam, hogy mogorva utastársam szintén az állami vasutaknál dolgozik: kollégák.
Figyelmemet -lévén, hallgatózni nem illik- visszatereltem a könyvemhez. Remek könyv az emberi kapcsolatokról, a személyiség kialakulásáról és szerkezetéről. Már másodszorra olvasom, és most, újraolvasván még többet ad, mint négy éve, amikor először került kezembe. Úgy tálal bonyolult pszichológiai téziseket, hogy az olvasó megértse, megszeresse és megjegyezze azokat - mint egy jó tanár, aki tárgyi tudásával nem kérkedni akar, hanem át akarja adni azt a következő generációknak.
Szeretem ezt a könyvet. Mindig rádöbbent, mennyire sokrétű, mennyire bonyolult is az emberi jellem, mennyire összefügg a gyerekkor a felnőttkorral, mennyire egyformák, és mégis különbözőek vagyunk.
Szatymaz környékén, egy hosszas okfejtés végére érve, tanulságaimat széljegyzetbe skicceltem, majd egy elégedett sóhajtással becsuktam a könyvet.
Milyen bonyolult is az emberi jellem!
Összepakoltam.
Elmerengve néztem az ablak előtt száguldó hópelyheket, kezemben szorongatva összecsomagolt hátizsákom, leszállásra készen, mikor visszamászott fülembe a két vasutas beszélgetése, mintha kipukkant volna egy engem eddig körülvevő, a világot eltompító buborék.
- Most jól kialszom magam otthon, holnap kemény napom lesz: Kaposvárra megyek, az állomásra. - mondta az utastársam.
- Kaposvárra… - merengett a jegykezelő - nem ott lakik a Julcsi?
- Ott.
- Na, annak a nőnek vannak a legjobb mellei az országban. - mondta a jegykezelő álmodozó hangon. Nem mertem odanézni, féltem, elnevetem magam.
- Mellei… te mindig csak a külső alapján ítélsz!
- Komolyan mondom!
- Tudod, mi a legjobb neki? A gombalevese. Az ország legjobb gombalevese! - majd hozzátette: Én a teljesítmény alapján ítélek, nem a külső alapján! Nincs az a mell, aminek kedvéért nemet mondanék Julcsi gombalevesére.
Visszatartva eme útravalóul kapott igen mély gondolat rám gyakorolt hatását, mosoly ellen küzdő rezzenéstelenre feszített arccal szálltam le Szegeden.
Próbáltam visszacsalogatni a könyvben olvasottak kapcsán előbukkanó komolyabb gondolataimat, de már szertefoszlottak a visszafojtott nevetéstől.
Valóban - humorizáltam magamban, miközben a rám váró kocsi felé igyekeztem- milyen bonyolult is az ember! Vajon hányan híresültek el külsejük alapján, miközben -például- az ország egyik legjobb levesét főzik!
Hasonló Morzsák:
