Az írás teljes terjedelmében a wmn.hu oldalon jelent meg.
Lehet, hogy történetem szereplői mind kitaláltak, bárminemű egyezés a valósággal csupán a véletlen műve. De lehet, hogy – mint oly’ sok mesének –, ennek is van valóságalapja… ki tudja…
Történt egyszer egy képzeletbeli kórházban, hogy alig fél órával a délutáni osztályátadás és a nappalos kollégák hazamenetele után csörgött az intenzív osztályon az egyik telefon.
Nem akármilyen telefon volt ez, csengőhangja megkülönböztette a városi vonal csengésétől. Ez a hang pavlovi reflexként égett bele minden ott dolgozó emlékezetébe: hallatára éles koppanással az asztalra kerültek az addig kézben melengetett kávésbögrék, golyóstollak kattantak, gurultak tehetetlenül tova, és elnémultak az ütemesen csépelt billentyűzetek a számítógépeknél.
Ez a telefon az újraélesztő vonal volt. Ha csengett, tudták: menni kell.
Nem volt ez másképp ezen a délutánon sem ügyeleti átadás után, így hát a jól összeszokott csapat vonult újraéleszteni a folyosó végére, egy másik kórterembe. Egy középkorú beteg szíve állt meg nagy hirtelenséggel a vérmérgezésben, amit a szörnyű állapotú, üszkös lába okozott.
Minden újraélesztés ad egy sajátos adrenalinlöketet, ha pedig még sikeres is, könnyű úgy érezni, tettünk valamit a világért. Ez alkalommal azonban sikerük csak félsiker volt, mert bár húsz perc után dobogott a szív, de az életveszély nem múlt el. Egy ilyen mértékű fertőzés műtéti megoldást kíván, nincs az az antibiotikum, ami megoldja, amit a késnek kéne. Tudták a kollégák ezt már aznap reggel is, kértek is konzíliumot a sebészetről, ám sajnos a fertőzés terjedése gyorsabb volt, mint a szakvélemény érkezése.
Így hát, némi szervezés után fogta az intenzíves kis csapat az újraélesztett beteget, és altatva, lélegeztetve, sok-sok gyógyszer folyamatos adása mellett a szomszédos épületben lévő sebészet felé vették az irányt vele. Furcsa kis menet voltak, ahogy haladtak a délutáni hőségben az építkezés miatt feltúrt, poros udvaron a sebészet irányába: a csörgő-zörgő betegszállító fekvőkocsi, a pöfékelő lélegeztetőgép, a csipogó monitor, a villogó műszerek, az alvó beteg, az intenzíves ügyeletvezető, a nővér, a segédápoló, valamint a kezdő, adrenalin- és tettvágy által fűtött rezidenslány.
A sebészet ódon épületének alagsori kapujához érve különváltak. A liftbe ugyanis nem fértek be ennyien, így az ügyeletvezető gyalog vágott neki a valaha cirádás, jobb napokat látott lépcsőháznak. Alig indult meg azonban felfelé a lift a beteggel, a nővérrel, a segédápolóval és a rezidenssel, már meg is állt. A földszinten hangos robajjal nyílt az ócska acélajtó. Az ellenfényben látták, ahogy egy alacsony, középkorú férfi gondosan vasalt ingben és kikeményített gallérú, makulátlan fehér köpenyben beszáll a liftbe. Vonásai csak a lift megvilágításában rajzolódtak ki. A köpeny alapján orvosféle lehetett, de a patyolatfehérség, a csillogó bőrcipő, az élére vasalt nadrág és a drága ing arra engedett következtetni, hogy nem a földszinti ambulancia túlterhelt rendelőiből szaladt ki két beteg között egy gyors kávészünetre. Sűrű, ezüstös haja katonás rendben, mintha akkor állt volna fel a borbély székéből. Bozontos szemöldöke egyenes vonalat rajzolt a homlokán, ami a keskeny vonallá összepréselt szájával szigorú keretet adott az arcának. Barnasága ellenére hideg, szúrós szeme gyorsan térképezte fel a kis csapatot és a lélegeztetett beteget a liftben, épp csak egy pillanattal többet időzve a beteg elüszkösödött lábán. Tekintete végül elkapta a rezidensét. Kifejezéstelen arcán megjelent egy félmosoly. A lány pedig valamiért azt érezte, nem szereti ezt a félmosolyt.
„Hoztatok egy lábat? Most, hogy öt órakor elzárják a vizet az építkezés miatt?” – kérdezte végül kissé elnyújtott, cinikus hangon.
Furcsa érzés kerítette hatalmába a lányt. Valamiféle düh a flegmaságért, harag, hogy viccelni mer, felháborodás a cinizmusért, elkeseredés, hogy valaki így semmibe veszi a beteg személyes tragédiáját, és lábnak nevez egy embert.
[...]
Olvassátok hát a teljes írást a wmn.hu-n!
Hasonló Morzsák:
